A fekete-fehér csíkos kapufa

Sokat és sokszor bámulom azt a képet. Ha rossz kedvem van, belelapozok a Vasas múltjáról szóló könyvbe, s mintha valami jóféle cigánymeggy ízű szíverősítőt hörpintenék fel – jókedvre derülök. Mert azon a fotón ott van minden. A fiatalságunk, a szenvedélyünk, a kalandvágyunk és az élet íze. Újra érzem a Wrigley’s rágógumi friss, mentolos ízét. Persze, hogy Kalaptól vettem, a frutti árustól, s mellé egy Vasas-sapkát, puha, tíz dekás darab, rajta azzal a gyönyörű címerrel. S átélem megint a meccset, naná, hogy átélem!

Minden egyes rezdülését. 

Minden egyes pillanatát, ahogy agyonverjük a Fradit. 

A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Hajdu, a zöldek kapusa széttárt karokkal balra dől, a labda, az a gyönyörű, pöttyös varázsgömb pedig jobbra indul el a háló felé. S persze látszanak a további főszereplők: Martos Győző, ahogy kétségbeesetten figyel, mögötte a dermedt arckifejezést vágó Bálint László, a háttérben pedig a lazán sétáló, mintha a Vérmezőn levegőzne... Müller Sanyi. 

S persze a főszereplő: Izsó Ignác. 

Ez volt a harmadik Vasas-gól a Ferencváros elleni rangadón. Életem egyik legemlékezetesebb pillanata. S nincs ebben semmiféle túlzás. Az a Fradi elleni meccs 1977. április 23-án, a Népstadion 75 000 nézője előtt gyakorlatilag a bajnoki címről döntött. S az angyalföldi csapat játékosai ezen a sorsdöntő találkozón egymást múlták felül. Nem volt hibapont a piros-kék gépezetben, amely valósággal felőrölte, bedarálta, felaprította az ellenfelet. Izsó Náci, aki egy héttel korábban az Újpest elleni 4-1-es mámorító győzelem során két gólt lőtt, fokozta a tempót az FTC ellen. 

Mintha medicinlabdákat kerülgetett volna.

Úgy szlalomozott Martos, Bálint, Mucha Józsi és Vépi Péter mellett. A tét nem nyomta agyon a vasasos fiúkat. Sőt, feldobta őket! Izsó Náci élete egyik legjobb teljesítményét nyújtotta, és bárcsak megkérhetném, hogy mondja el a jelenkor angyalföldi futballistáinak, milyen az, amikor egy csapat bátran, önbizalommal telve futballozik. 

Futballozik!

Mert ez a játék éppen attől népszerű és izgalmas, ha egy csapat élvezi a zöld gyepen a harcot, a küzdelmet. Élvezi, hogy támadhat, hogy gólokat lőhet. Még akkor is, ha az ellenfél a Nyilasival, Ebedlivel, Magyarral felálló Fradi. Vagy a Fazekast, Törőcsiket, Feketét, Zámbót pályára küldő Újpest. 

Esetleg a Barcelona. 

Vagy a Borussia Mönchengladbach.

Netán a Sporting Lisszabon.

A Vasas annak idején futballozott ezek ellen is!

Izsó Náci órákig mesélhetne ezekről a meccsekről. S olykor meg is teszi, ha nagy ritkán felhívom, s arra kérem, forgassuk vissza az idő kerekét addig, amikor még fekete-fehér csíkos kapufa állt a régi pályánkon. Hány és hány meccsen néztem, ahogy ebbe a bizonyos kapuba zúdul Várady Béluska vagy Zombori Sanyi távoli lökete, Kovács Koko Pista fejese, Müller Sanyi perdítése vagy Izsó Náci látványos cselsorozat végén szerzett találata! 

Szerettük azt a kapufát, azt a pályát, s azt a Vasast. 

Szerettük a dresszeket, a látványos mezeinket.

S szerettük a megalkuvást nem ismerő, stílusos játékot. 

S én legjobban Izsó Nácit szerettem.

A laza bokamozdulatait, a testcseleit, a lendületes ugrást, ahogy átlépte az elé vetődő bekkeket. De mindennél jobban szerettem benne – hogy szereti a Vasast. Úgy, mint mi, ott a lelátón. Mert itt nőtt fel a Fáy utcában, és arról álmodott, hogy Farkas Jancsi lesz. S hű maradt végig, egész életében ehhez a klubhoz, és mi, itt a XXI. században tanultuk meg, hogy mit is jelent a klubhűség.

Mit jelent, amikor a futballista büszke a címerre, amit visel.

Izsó Ignác bajnoki címet, kupagyőzelmeket ünnepelhetett velünk együtt. Mindössze ötször szerepelhetett a magyar válogatottban, pedig legalább ötven címeres mezes fellépés járt volna neki. Angyalföld imádott csellóművésze immár 67 esztendős. 

Nekünk örökifjú.

S ha azt a fotót nézem, amikor a labda a balra vetődő Hajdu mellett a Fradi kapujának a jobb alsó sarkába gurul, akkor azt gondolom, hogy megállt az idő. 

S bárcsak így lenne!

Boldog születésnapot, Náci!