A csend hangjai

Talán ez a legrosszabb, ez a csend. Bárcsak mondanád a magadét jó hangosan, Sanyikám! Tudom is én, a Sport tévében, a lelátón, vagy bárhol. Jó lenne, ha kiabálnál, hogy: hahó, itt vagyok és élek! Mert mi csak találgatunk, hogyan is élsz valójában. Tudom, hogy a családod vigyáz rád. Hogy az a mentális betegség, ami egyszer csak felbukkant, bezárt téged az otthon biztonságába - bezárt téged a saját világodba. Hiányzol Sanyi a Vasas-családnak, nekem különösen. Hiszen nemcsak szurkolód, rajongód, hanem kollégád, sőt csapattársad is voltam. S milyen büszke csapattársad! Az újságíró válogatottban együtt rúgni a lasztit Zombori Sanyival, passzolni neki, vagy épp a pontos, meglőtt indításával a kapu felé törni…, hát bizony az élet ajándéka volt a számomra. Olyankor úgy éreztem magam, mintha én lennék Izsó Náci, a dribli király. Jó volt álmodozni, s jó volt a közeledben lenni, Sanyikám!

A szerkesztőségben s a pályán. 

Csodáltam benned a türelmet, hogy újra meg újra el kellett mesélned hogyan és honnan lőttél gólt a Videoton hálójába, azon a felejthetetlen meccsen, amikor 4-2-re nyertünk a teltházas Fáy utcai stadionban. Amikor Török Peti, a Dara két bombagóllal kínálta meg a vadásztölténygyáriakat. De még ennél is többször mondtad el a Dózsa ellen szerzett sistergős gólod történetét. A középkezdésből megindulva csak mentél, mentél feltartóztathatatlanul, aztán bumm! S mi, a Népstadion jobb felső karéjában, a szép, nagy, hangos Vasas-táborban egymást öleltük. Azon az estén 4-1-re vertük az Újpestet. De a te pályafutásodban egy másik Dózsa-verés még ennél is emlékezetesebb: 5-4 ide. Te adtál négy gólpasszt, bevetted a lilák kapuját és kilences osztályzatot kaptál a sportnapilaptól. 

Főszereplő voltál Sanyikám, életünk filmjének egyik főszereplője. De micsoda szereposztás volt az! Mészáros Bubu, Várady Béluska, Müller Sanyi, s a többiek, a kispadon drága Rudi bácsi – Oscar-díjas film volt az Sanyikám katarzissal, mámorral, sírással. Ma is azt nézzük. Öreg fejjel, becsukott szemmel látjuk, ahogy a Stadion szoborkertjében gimnasztikáztok, s mi szinte megérinthettünk benneteket. Szerettük volna, ha soha nem ér véget ez a film. De a szereplők, egyik a másik után, már nincsenek ott a stáblistán. Török Peti, Kanász Józsi, Fábián Tibi, Becsei Petike, Kovács Koko Pista, Várady Béluska. 

Te Sanyi pedig immár a csend, a betegség fogságában. Pedig most kellene csak igazán, hogy ott legyél te is a lelátón, az ugyancsak nagybeteg Müller Sanyival, a régiek, a legendák közül megmaradt Puskás Lajossal, Tóth Bálinttal együtt. Hogy lássuk, s az utódok lássák milyen játékosok miatt nagy csapat (mert nekünk igenis nagy csapat…!) a Vasas.

Bárcsak felköszönthetnénk, Sanyi! De úgy istenigazából. Mosolyogva besétálnál a pálya közepére a Debrecen elleni meccsen hétvégén, és mi felállva tapsolnánk, s teli torokból kiabálnánk a neved. 71 esztendős lettél, a Vasas futballtörténelmének markáns, sikeres, legendás alakja. Bajnoki cím, kupagyőzelem, csapatkapitányi karszalag, világbajnoki részvétel a nemzeti csapat alapembereként 1978-ban Argentínában. A csapattársaid cukrásznak becéztek, Müller Sanyi ragasztotta rád ezt a nevet, és milyen jó lenne látni legalább egy fotón, hogy ott van előtted egy torta, karamell ízű, habos, és te elfújod azt a hetvenegy szál gyertyát. 

Az arcodon pedig ott lenne a pillanat öröme, az élet szépsége.

Talán így lesz Sanyi, talán ott, a családod körében még mosolyogsz, és olykor boldogság-morzsákra lelsz.

Hiányzik a hangod, a lényed, az egyéniséged, a véleményed, a Vasas iránti tiszteleted és rajongásod, mert néha a csend többet mond minden szónál.

Minden fájdalmas szónál.

Isten éltessen drága Sanyikám – a Vasas-család nevében.