Rákóczi túrós

Csodálatos élmény Kaposvárra utazni. Hangulatos város, a turista megannyi szépséget találhat ott. Például a helyi Csiky Gergely Színházat, amely mindig is különleges helyet foglalt el a magyar kulturális életben. Annak idején a Vígszínházban vendégszerepelt ez a különleges társulat, Örkény Pisti a vérzivatarban című drámájával életem egyik legmaradandóbb színházi élménye volt. Jó hely, szép hely Kaposvár – kivéve, ha Vasas-szurkolóként utazik oda az ember. Afféle mumusunk a helyi futballcsapat, nincs ezen mit szépíteni. A közös történelmünk során mindössze két győzelmet arattunk ott – és mindkét alkalommal egygólos, kicsikart, kiszenvedett sikernek örülhettünk.
A többi…?
Mindjárt a kezdés felejthetetlenre sikeredett, csak nem úgy, ahogy szerettük volna.
„Utoljára Zalaegerszegen volt ekkora sikere az NB I rajtjának, mint most Kaposvárott. Már délután fél kettőkor telt ház volt az egy hónap alatt újjávarázsolt stadionban. Több mint húszezren szorongtak a lelátókon és rengetegen maradtak a kapukon kívül. Nagy ováció fogadta a pályára lépő csapatokat…”
A dátum: 1975. augusztus 30.
Azon a napon rajtolt az NB I. Az Újpesti Dózsa a Megyeri úton hatezer néző előtt csak nagy nehezen, három-kettőre győzte le a szívós Haladást. A Honvéd Kispesten tízezer drukker szeme láttára verte három-egyre a bombaerős Videotont Kocsis Lajos, Csikó vezérletével. Azon a napon a mi imádott csapatunk Kaposvárra utazott, hogy megmérkőzzön az NB I egyik újoncával, a helyi Rákóczival. Illovszky Rudolf a következő csapatot küldte pályára: Tamás – Török, Kanász, Vidáts, Szőke – Bódi, Zombori – Müller, Gass, Izsó, Várady. Drága Rudi bácsi akkor mégy négy-kettő-négyes formációt rajzolt fel a táblára, és úgy gondolta, a válogatottal teletűzdelt csapatunk majd futballbemutatót tart az újoncnak.
Huszonkétezer mámoros drukker a lelátón!
Somogyország futball lázban égett, hát még amikor azt látták a helyiek, hogy a kedvencek gyorsabban, veszélyesebben, lelkesebben futballoznak, mint nagynevű fővárosi ellenfelük. Burcsa Győző két góljával nyert a Kaposvár. Az újságok óriási meglepetésről írtak, Rudi bácsi pedig higgadtan azt mondta: „Második félidei lelkes, jó játékával megérdemelte a győzelmet a Rákóczi, gratulálok…!”
Egy vasasos örült csak azon a napon.
Mathesz Imre, a Kaposvár edzője.
Ez volt az első randevú, de a folytatásban sem volt túl sok sikerélményünk. Két szezonnal később például még ennél is nagyobb vereségbe szaladt bele a Vasas: a Rákóczi három-nullra győzött odahaza, mégpedig a szédületesen játszó középcsatára vezérletével.
A centert úgy hívták: Kiss László.
Aztán jött az 1976/1977-es szezon, a mi eddigi utolsó bajnoki aranyérmünk története. Hihetetlen módon akkor sem sikerült a Rákóczi fölé kerekedni – sem a Fáy utcában, sem Kaposvárott. Itthon a mi bomba csapatunk az Izsó, Várady bombacsatársorunk képtelen volt bevenni az ellenfél hálóját. Annyi örömünk legalább abban az idényben volt, hogy a Kaposvárott elért egy-egyes döntetlent már aranyérmesként könyvelhette el csapatunk, mi több Gass Pista gólja a Vasas századik találatát jelentette akkor. 
Száz Vasas gól. Kell ennél gyönyörűbb mondat?
Ugorva néhány évet az időben, az 1980/1981-es szezon Bundzsák Dezső vezetésével újra visszahozta a korábbi sikereket, a Vasas szinte végig harcban volt a bajnoki címért. Két forduló volt hátra és a Ferencváros mindössze két ponttal vezetett csapatunk előtt.
A Vasas Kaposvárra utazott.
És a Rákóczi megint nyert kettő-nullra.
A bajnoki címünkbe került az újabb Somogyországban elszenvedett kudarc.
Jó lenne most azt írni, hogy az idő múlásával azért csak-csak elkalapáltuk néha őket, de végignézve az örökmérleget, nincs sok büszkélkednivalónk. Előfordult az is, hogy egy laza négyest gurítottak nekünk. De nem csak Kaposvárott, a Fáy utcában is gyakran legyőztek bennünket.
Rákóczi? 
Sikerélmény helyett egy túróst jelent nekünk. 

Ez a derék zöld-fehér csapat szeretett a Vasas ellen történelmi meccset játszani. Az első NB I-es találkozó, aztán jóval később jött a stadionfelújítás. Kipofozták, kicsinosították a helyi arénát, és hát mit ad Isten, megint a mi aranylábú gyerekink utaztak oda, nem akármilyen előzmények után. Az volt az az NB I-es szezonnyitó, amelyet megelőzte a korábbi kiesés, a kizárás, a megszűnés, a koszorúk a Fáy utcai zöld gyepen, majd az újjáéledés. 
Jött az a másodosztályú szezon a „toborzó” utáni új csapattal, Tamási Zsolttal a kispadon. Átéltünk ott megannyi csodát. Egy Kőhalmi nevű futballista intett ki, vagy inkább be nekünk a Fáy utcai pályáról a REAC elleni meccsen, aztán megadatott az is, hogy Saskőy sporttárs nagyjából ezerötszáz-kétezer Kőbányára – a BKV ideiglenes otthonába – kiránduló angyalföldit kergetett az őrületbe – emberhátrányban vertük az Előrét.
De feljutottunk!
Jött az idénynyitó – persze, hogy Kaposvárott. Az újjávarázsolt stadionban ötezer néző előtt, és a vendégszektorban (aki ott volt, talán sose felejti..) több száz éneklő, kiabáló, lelkes angyalföldivel buszok, autók karavánja indult oda a fővárosból. És mi így álltunk fel: Posza – Molnár Z., Győri, Baranyai, Tóth A. – Rósa H., Rada, Vass, Schultz – Nagy L., Ferenczi
Kikaptunk három-kettőre.
Nem bírtunk egy bizonyos Jovánczai Zoltán nevű, ügyesen dribliző csatárral. Oláh Lóránt bevert két tizenegyest, és hiába talált a hálóba kétszer is Ferenczi Pista, ez is csak szépítésre volt elég. Mégis azt írom most: a zakó ellenére is bizakodóak voltunk, mert örültünk, hogy egyáltalán van csapatunk.
Hogy ismét az első osztályban vagyunk!
Ezt a mondatot szeretném majd leírni, világgá kiabálni néhány hét múlva.
Ehhez kell az újabb három pont azon a pályán, ahol a meccsek nagyjából nyolcvan százaléka nem rólunk szólt. Ahol csak kerestük önmagunkat, a régi dicsőségünket és sokszor a labdát is. Az esélyek most mellettünk szólnak, és hát leírhatnám, hogy folytatni kell a dicsőséges tavaszi hadjáratot – csak hát a fontos győzelmeink ellenére nekünk illik szerénynek maradni.
De a három pont, az újabb és újabb három pont talán kárpótol mindenért.
Csak győzzünk!
Ez most a jelszó – nem is lehet más.
Kaposvárott vasárnap délután újra bajnokesélyes Vasas lép pályára – immár az első helyen állva – a kiesés ellen küzdő Rákóczi ellen.
A sorsunk immár a saját kezünkben van.
De hiába a jó pozíció, az öt és hatpontos előny a riválisokkal szemben, egy-egy botlás akár végzetes is lehet. 
Kaposvárott vasárnap az életben maradásért játszik a Rákóczi, az egykoron szebb napokat látott csapat, amelynek a szurkolói aligha viselnék el, hogy a kedvencek a harmadosztályban folytatják az őszt. Ki-ki meccs lesz ez. 
Itt az idő revansot venni az elmúlt évtizedek kudarcaiért.