Nemcsák Károly, a Vasas-függő színigazgató - interjú

- Felnőttként köteleztem el magam a Vasas mellett. Ezt barátomnak, Eperjes Károlynak (Szamócának) köszönhetem, aki a 70-es évek végén megfertőzött a labdarúgás szeretetével, és általa a 90-es évek elején bekerülhettem a Vasas öregfiúk csapatába, amely életre szóló barátságokkal ajándékozott meg, mint Mészöly Kálmán és Géza, Izsó Ignác, valamint Bundzsák Dezső bácsi által- nyilatkozta honlapunknak Nemcsák Károly színművész, a József Attila Színház igazgatója.

Hogyan lett egy pár száz lelket számláló borsodi faluban, Mocsolyástelepen felcseperedett kis srácból a labdarúgás és a Vasas szerelmese?

- Bármennyire is hihetetlen a mai alkatomat tekintve, de egy vézna kisfiú voltam. Szülőfalumban 14 évesen kezdtem el focizni, de azért be kell vallanom, nekem nem ez volt a fő tevékenységem, mert többet kapáltam, mint futballoztam. Az én erőteljes kapcsolatom a focival a Színművészeti Főiskolán kezdődött 1977-ben, köszönhetően Eperjes Károlynak, aki ugyan egy évvel felettem járt, ám belerángatott ebbe az izgalmas világba. Hála Istennek! És bár ő fradista, de rendszeresen jártunk együtt kettős rangadókra a Népstadionba. Szamócának köszönhetően intenzív, pezsgő labdarúgó élet zajlott akkor a főiskolán. A nyolcadik kerületi Csokonai utcai iskola tornatermét bérelte a főiskola, ahol hétfő esténként fociztunk, majd a főiskolák közötti bajnokságban is aktívan részt vettünk Szamóca vezérletével.
1981-82-ben a Szegedi Nemzeti Színházban töltöttem egy évet, ahol megismerkedtem a kiválóan focizó Rácz Tiborral, akinek köszönhetem, hogy 24 évesen bekerültem a színészválogatottba. Úgy alakult a sorsom, hogy egy idő után egyre több embert ismertem meg, akinek kötődése volt a Vasashoz. Hadd említsem meg a színészválogatott tagját, a kiváló énekest, megannyi sláger szerzőjét, a tetőtől-talpig piros-kék Ihász Gábort, akivel sok mérkőzésen játszhattam együtt. Egy pályakezdő színésznek óriási dolog volt, hogy a kor művész óriásaival játszhat együtt, akárcsak negyedórákat. Ahogy jobban megismertem, nekem egyre jobban tetszett a Vasas, mint klub, a családiasság, a szeretet légköre. De ami igazán elmélyítette a Vasas iránti ragaszkodásomat, az a Mészöly Kálmánnal való barátságom.

Hogyan került közelebbi kapcsolatba a Vasas ikonjával?

- Elgondolkodtató, hogy a színészet és a labdarúgás között mindig szoros rokonság volt. Hogy csak Pécsi Ildikó színésznő és a kiváló válogatott labdarúgó Szűcs Lajos immáron félévszázados házasságát említsem, de sok ehhez hasonló példát lehetne sorolni. Mind a kettő csapatjáték és egyúttal óriási szerepe van az egyén karizmájának is. Kálmán a színészválogatott sok mérkőzését vezette. És ő egy olyan fantasztikus egyéniség, aki magával ragadja az embert.

Úgy tűnik, hogy valamennyire rokon lelkek Mészöly Kálmánnal, mert Ön is akárhol megfordult, közösséget szervezett, akár a Vasas öregfiúk, a Színészválogatott, a Színészek Világjátéka, vagy 2011 óta a József Attila színház direktoraként. 

- Igen, mondhatjuk, hogy hasonló dinamizmus volt és még ma is mindig van bennem, mint Kálmánban. Ami azonban felgyorsította a Vasas melletti elkötelezettségemet, az Ihász Gábor 1989-ben bekövetkezett halála okán rendezett Vasas öregfiúk – Színészválogatott labdarúgó mérkőzés volt, és akkor még több angyalföldi barátom lett. A 90-es évek elején pedig abban a megtiszteltetésben lett részem, hogy a Vasas öregfiúk csapata befogadott minket Szamócával. És ekkor alakult ki a mai napig tartó jó barátságunk Izsó Nácival. Nos azért hátborzongató élmény volt abban a Vasas öregfiúkban pályán lenni, amikor a padon ott ült a csapat vezérkara, Raduly Józsi bácsi, Illovszky Rudi bácsi, Kamarás Misi bácsi. És megadatott nekem, hogy Bundzsák Dezső bácsival egy csapatban játszhattam. Az az elegancia, az az emberség, az az emberi nagyság, amit ő képviselt a mai napig elkíséri az életemet. Az a szeretet, ahogy ezek az óriások léteztek, csak a közelükben lenni is élmény volt. Nagy csoda volt ez az időszak az életemben.

Sajnálatos, hogy a Vasas öregfiúk csapata már a múlté. Jó lenne újjáéleszteni!

- Nagy szívfájdalmam, hogy megszűnt a Vasas öregfiúk és az oldboys csapat is. Ez azért is fáj, mert a hagyományok ápolása nagyon fontos egy csapat életében, és a Vasas méltán lehet büszke a 60-as, 70-es és 90-es évekbeli sikereire. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy klub legendáit becsülje meg, ne engedje el kezüket, rendszeresen hívja meg őket a mérkőzésekre, rendezvényekre. E tekintetben üdvözlöm, hogy a Vasas SC vezetése az őszre elkészülő új Illovszky stadionba a klub egykori dobogós helyezettjeinek bérletet ajánlott fel. De egy klubmúzeumot legalább ennyire fontosnak érzek. Bízom abban, hogy az új stadionban a legendák ereklyéinek is helye lesz. Mert a múltunk ismerete nélkül ingatag lábakon fogunk állni. A mai napig tartjuk a kapcsolatot azokkal a kiváló labdarúgókkal, korosodó barátaimmal, akikkel az öregfiúkban együtt játszottunk. Fantasztikus család voltunk. Gondoljunk bele, hogy egy hétfői öregfiúk meccsen a pályára lépett 18 ember, de amikor utána beültünk valahova sörözni, az asztalt 30-40-en ültük körbe. Olyan jó szellemű csapat voltunk, ami mágnesként vonzotta az embereket. Rendszeresen jártunk hazai meccsekre, az egykori stadion eredményjelzője melletti kanyarban együtt szurkoltunk az aktuális csapatunknak, Várady Béluskával és Komjáti Malaccal.

A csapatszellem fontosságát sokszor említi. Honnan hozta ezt magával?

- 12 évesen Tiszakeszire kerültem egy kollégiumba, ahol 32-en aludtunk egy szobában. Valószínű, hogy az ott szerezett közösségi élmények kihatottak a további életemre. Egyedül sosem éreztem jól magam, a csapat mindig fontos volt a számomra. Bár alapvetően egyéni sportág a színészet, de ha én színészként rossz vagyok, akkor az egész előadás is élvezhetetlen. Hála Istennek a pályám is úgy alakult, hogy Szegeden, Zalaegerszegen, a Radnótiban, Nemzetiben, a Kamaraszínházban, Sopronban, majd a Turai Színházban, és most már hét éve a József Attila színházban is kiváló csapatban dolgozhatom. Így a közösségi szellem lételememmé vált.

Manapság mennyire van ideje labdarúgó mérkőzésekre járni?

- A stadionok hangulatát borzasztóan élvezem. Sok előadásban játszom és az igazgatói teendők is elvonnak a pályától. Ráadásul mi szombat esténként is játszunk, így ünnepnap, ha el tudok menni egy-egy Vasas meccsre. Be kell vallanom engem nagyon zavar, hogy a magyar labdarúgásban nagyon sűrűn változik egy-egy csapat játékosállománya. Még emlékszem a 90-es évek elején nagyjából fejből tudtam az NB I-es csapatok meghatározó játékosait. Ma már ezt nem tudom követni. Az ömlesztve hozzánk érkező idegenlégiósokkal sem vagyok kibékülve, mert az ember egy idő után elveszti a hovatartozás élményét. A „zsoldosokkal” más a viszonyom, mint a magyar játékosokkal. Fájdalmam a saját nevelésű játékosok kevés száma. Emlékszem, hogy Galaschek Petiék idejében a keretben többen voltak Vasas nevelésűek, mint más klubból érkezők. Ma, amire megismernénk, megszeretnénk egy játékost, addigra elszerződik máshova.

Ha egy jó tündér holnaptól a Vasas labdarúgócsapatának az edzőjévé tenné, mi lenne a legfontosabb teendője?

- Nem értek a labdarúgáshoz, csupán érzelmileg közelítem meg ezt a gyönyörű játékot, mint ahogy szeretett csapatomat, a Vasast is. De amit már érintettem, azokkal, akik valaha sokat tettek a klubért, azokkal szorosabb kapcsolatot alakítanék ki. Biztos, hogy nagy figyelmet fordítanék az utánpótlásra, a tehetségek gondozására. Harmadrészt pedig követném azt a tematikát, amit Pakson folytatnak, ami azt bizonyítja, hogy magyar focistákkal, köztük néhány saját nevelésűvel is lehet sikereket elérni, és immáron 12 éve folyamatosan az első osztályban tudnak maradni. És nem utolsósorban megpróbálnék a klubhűségért tenni, hogy akik ragaszkodnak a klubhoz, azokat megbecsülném, mint ahogy erre Angliában és Spanyolországban rengeteg példát találhatunk. Végezetül megkísérelném jobban megszerettetni a szurkolókkal a csapatot, hogy még erősebb legyen a kohézió a drukker és a játékosok között. Ez pedig meggyőződésem szerint jó hatással lenne a csapatszellemre is, és ezáltal javulna az eredményesség is.

Strbik László