Kikiáltó a Fáy utcában

Breyer Zoli itt van velünk, mert nem hagyjuk, hogy a felhők fölött, valahol a mennyország sikátorain sétálva végleg eltűnjön. Itt van velünk, de mégis… valahogy mégis nagyon hiányzik a hangja. Ahogy lelkesen beleszólt, olykor beleüvöltött a mikrofonba a régi pályánkon, ahogy az ő gyönyörű orgánumával elkezdte sorolni az összeállítást, valahogy így: „Sáfár, Mónos, Juhár, Geress…” S mi közben lestük a fiúkat a zöld gyepen, ahogy melegítenek, lestük, ahogy Juhár Tomi karján csapatkapitányi karszalaggal gimnasztikázik, ahogy Szilveszter Feri oldalához szorított könyökkel a földet bámulva sprintel, ahogy Váczi Zoli azzal a csibészes vigyorral az arcán kiint a szurkolóknak. S közben Breyer Zoli mondta a magáét, neveket sorolt, és ha becsuktuk a szemünket, tán még azt is láttuk, hogy valami tucat amerikai krimiben hallani a hangját.
Kiváló szinkronszínész volt.

De mi nem ezért szerettük. És nem ezért ragaszkodunk hozzá még úgy is, hogy jó ideje nincs közöttünk. Ő volt a Vasas hangja hosszú időn át – egy korszak megmondóembereként tiszteltük. Sikeres korszak volt az, így a másodosztályban jó ideje kínlódva különösen sikeres korszak volt az. Bronzérmek, kupadöntő, három, négy, ötezer ember a régi, cúgos lelátón.
Szerettük.
Szerettük a sorsdöntő meccsek elvesztésével együtt, az egyre inkább használhatatlan vécékkel együtt, a szélfútta lelátóval együtt – Breyer Zoli hangjával együtt.

De ez az írás most nem róla szól.

Merthogy az idősebbek talán emlékeznek egy másik „magyar hangra” Angyalföldről: Rezsnák Miklóséra.
Rezsnák Miklós a Vasas pálya bemondója volt.
Méghozzá jó sokáig, 1969-től a nyolcvanas évek közepéig. S, ha a neve nem is cseng ismerősen, a hangja… nos a hangja itt van bennünk, hiszen megszámlálhatatlan alkalommal hallhattuk, ahogy a hangosbemondón keresztül elmondja nekünk az imádott csapatunk kezdő tizenegyét, a kapuban Tamás Gyulával, vagy Mészáros Bubuval, a védelemben Fábián Tibivel, Török Petivel, Mészöly Kálmánnal, Vidáts Csabával, Ihász Kálmánnal, a középpályán…
Imádott, imádott Vasas!

Micsoda futballistáink voltak. Rezsnák Miklós pedig élvezettel, szenvedéllyel sorolta az összeállítást és osztott meg minden fontos információt a nagyérdeművel. De, s talán erre is sokan emlékeznek, nem csak ebben merült ki a „kikiáltói” munkaköre. Félidőben gyakran besétált a szent gyep közepére kezében egy mikrofonnal és interjút készített mondjuk a gyönyörű Siska Xéniával, valamelyik világklasszis kézilabdázónőnkkel, esetleg férfi röplabdázónkkal, bunyósunkkal, birkózónkkal. Volt választék bőven a hetvenes, nyolcvanas években a Vasas sportolói világszínvonalon teljesítettek – földön, vízen és olykor a levegőben úszva is.
Íme, Rezsnák Miklós, akit szinte már elfeledett a Vasas család:
„Megható számomra, hogy nem felejtett, nem felejtettek el. Gyerekkorom óta Vasas-rajongó vagyok, ez a klub az életem, a családom, a mindenem. Pedig Sopronban nőttem fel, ám szerencsémre annak a gyönyörű városnak is volt egy Vasas nevű csapata és természetesen piros-kékben játszott. Akkortól kezdődött a rajongásom a piros-kék színkombináció iránt, s amikor Budapestre kerültem, nem is volt kérdés, hogy melyik pályára visz az első utam: természetesen a Fáy utcai stadionba. Sopron fontos része az életemnek, csakúgy, mint később Szombathely, ahol ugyancsak éltem egy ideig. Bevallom, a Haladást is megkedveltem, a mai napig szimpatizálok vele, de a Vasas az igazi szerelem. Tanultam, népművelő diplomát szereztem, és amikor 1969-től már végleg Budapesten telepedtem le, rendszeresen kijártam Angyalföldre. Ott voltam szinte minden hazai meccsen és szinte megőrültem Farkas Jancsiért, a szombathelyről származó Molnár Dezsőért, Puskás Lajosért, s persze Mészöly Kálmánért. Hihetetlen, mennyi jó futballistánk volt. Soha nem felejtem el a hazai meccsek hangulatát, volt a Fáy utcában egy Vasas Bisztró nevű kocsma, oda is betértem olykor-olykor, de a régi klubház alján működő, mondjuk így söröző-étterem volt az igazi gyülekezőhely. Ott hangoltunk a mérkőzésre jókedvűen, bizakodva, csupa-csupa Vasas-drukker. Felsorolni sem tudnám, milyen élményeket szereztem én Sopronból elindulva Szombathelyen át Budapestre megérkezve – a Vasas által…”
S Rezsnák Miklós már nem csak szurkolóként támogatta a Vasast.
Egyszer csak fordult vele nagyot a világ és egyik pillanatról a másikra a klub alkalmazásába került, még ha nem is főállásban. Merthogy tanult emberként, gyönyörű orgánummal rendelkező férfiként akkoriban már járta az országot, nem is akárkikkel: Bessenyei Ferenc, Solti Károly, Petress Zsuzsa, színészek, primadonnák, énekesek ültek azon a buszon, amely gurult az ország megannyi kultúrházába, ilyen-olyan rendezvényekre. S ott volt az utasok között Rezsnák Miklós is, mint konferanszié.
„Megadatott nekem, hogy a korszak zseniális futballistáival kerültem kapcsolatba, na meg különleges képességű színészeivel is. A hangom segítségével úgymond művészi pályára léphettem, verset szavaltam, énekeltem és mindenekelőtt konferáltam. Rendezvényeken, vidéki turnékon. És közben dolgoztam utazási irodákban is, afféle sajtóreferensként. S, hogy hol fedezett fel a Vasas egyik vezetője, azt magam sem tudom, mindenesetre jött a felkérés, hogy legyek a klub hangja. Mámorító pillanat volt úgy kimenni a Fáy utcai stadionba, hogy immár én is a csapat tagja vagyok. Még, ha nem is a balszélen, mint drága Várady Béluska, vagy a centerposzton, mint az általam olyannyira kedvelt Izsó Ignác. Így történt, hogy 1969-től rám bízták a közönséggel való kapcsolattartást, bemondtam mindent, amit csak fontosnak tartottam, tán még hangulatot is próbáltam teremteni a magam módján, de akkoriban nem kellett, mert sok ezren jártak Vasas meccsre, egy-egy nagyobb mérkőzésen tíz-tizenöt-, sőt húszezernél is több drukker gyűlt össze a Fáy utcai pályán. Az emberek rajongásig szerették a Vasast. Igaz, a klub olyan labdarúgókkal büszkélkedett, akikért érdemes volt meccsre járni. Rég volt. Bevallom, fáj a szívem, hogy évek óta a másodosztályban szerepel imádott klubom. Ezt nehezen emésztem meg. Az új stadionban még nem is voltam. De nem azért, mert tüntetek, nyolcvanegy esztendősen már nem olyan könnyű a mozgás, a reuma, az ilyen-olyan ízületi betegség nem tesz jót a lelkemnek. De a Vasas-család tagjának vallom magam és az az álmom, az a vágyam még az életem hátralévő részén, hogy újra Vasas–Fradi bajnoki meccsre mehessek az immár új sporttelepre. Vinném magammal a Solymáron látszerészként dolgozó fiamat, a két unokámat, és ugyanúgy kiabálnám, hogy „Gyerünk, gyerünk Angyalföld”,  mint annak idején. Pilisszentivánon élünk, takaros kis kertes házban, tyúkokkal, visszavonultan. Gyakran nosztalgiázom és ilyenkor mindig előjönnek a képek, hatvan évig voltam színpadon, ilyen-olyan műsorban szerepelve, oktattam retorikát, a szép beszédet tanítottam, és közben mindig a Vasasnak szurkoltam. Becsukom a szemem és látom magam, ahogy beszélek a mikrofonba és mondom a drukkereinknek, hogy Molnár Dezső a jobbszélső, Farkas Jancsi a center, Várady Béla a balszélső… aztán látom magam meccs közben a hazai kapu mögött, közelről figyelve, ahogy Tamás Gyuszi vagy Mészáros Bubu elvetődik és hárít. És azt is látom, amikor egy budai kisvendéglőben a legendás birkózóval, Hegedűs Csabával, no meg Mészöly Kálmánnal együtt magyarnótát énekelünk… Elmúlt. De a Vasas itt van bennem, és talán most ősszel.. igen, talán most ősszel újra lesz NB I-es meccs a Fáy utcában, és akkor kimegyek, bizisten kimegyek…”

fotók: index.hu, borsonline.hu