„Játék kevéske fantáziával…”

Újra tévés meccs vár a Vasasra, ezúttal Gyirmóton, és a tét, bármennyire is furcsán hangzik ez szeptemberben, bizony nem csekély számunkra. Tartani a lépést a riválissal (a riválisokkal…), lőtávolon belül maradni. Ez az óhaj, ez az elvárás a hétvége előtt.

Feszült, idegőrlő napok, hetek vannak mögöttünk. A rajt előtti lelkesedés, a hurrá-hangulat,  a „most majd megmutatjuk a világnak…”-szerű gondolkodás immár a múlté. A látvány elvette a kedvünket – s talán az önbizalmunkat is. S ami ennél is nagyobb, sokkal nagyobb baj: alighanem a játékosokét is. Már túl vagyunk az edzőváltáson, és most mindenki azt várja Schindler Szabolcstól, hogy a Vasasnak legyen stílusa, arculata, felépített játéka, ereje a „bunyóhoz” az ütközésekhez, a test-test elleni küzdelemhez. Merthogy ezek mind-mind hiányoztak az elmúlt fordulók során.

Lelkes voltam magam is.
Talán túlságosan is. De a szurkoló már csak ilyen, ha azt látja, hogy körülöttünk, itt a Fáy utcában most minden rendben, sőt álomszerűen rendben, akkor miért ne bizakodhatna? Nem sokszor vágtunk neki úgy az előttünk álló idénynek, hogy rólunk beszélt mindenki. Favoritként emlegették a csapatot és irigykedtek ránk.

Lelkes voltam és az egyik írásban felelevenítettem a húsz évvel ezelőtti hangulatot.
Épp húsz éve élhettünk át hasonlót.
Természetesen akkor az első osztályban. Bronzérmet nyert a csapatunk az 1999–2000-es szezonban Komjáti András irányításával. Erős keret volt az, mi legalábbis annak gondoltuk – és szerettük azt a csapatot. De a vezetés még erősebbé akarta tenni és húzóneveket szerződtetett. Csak ámultunk és bámultunk, ahogy piros-kékbe öltözött a rivális Újpestről átcsábított Pető Tamás és Tóth Norbert. A kispadra pedig leigazoltuk dr. Mezey Györgyöt. Húsz éve bajnokesélyes Vasasról beszélt mindenki és nem volt abban semmi túlzás. Mezey doktor tapasztalata, tudása, a keret erőssége, minősége, változatossága valóban favorittá tette a Vasast.

A mámor aztán hamar elcsendesedett.
A nyitányon kínkeserves döntetlen az Újpest ellen.
Akkor azt írta a sportlap: „játék kevéske fantáziával…”
Mintha a ma Vasasáról is szólna mindez.
Végigkínlódtuk azt az őszt, szenvedés az MTK ellen, a szokásos vereség itthon az Újpesttel szemben – aztán a télen edzőváltás.
Abban a keretben, abban a bombaerős angyalföldi keretben néhány igazi vasasos fiú volt: Juhár Tomi, Pál Zoli, Tóth András, Herczeg Csaba, Zabos Attila. És mellettük az innen-onnan igazolt zsoldosok.
Ma is ezt mondhatnánk. 
Sőt, vannak akik ezt is mondják a jelenkor Vasasára.
Zsoldosok gyülekezete.

A kritika (bármilyen kritika…) addig jogos, ameddig nem nyer a csapat, ameddig kevéske fantáziával játszik és a szurkoló nem látja, nem érzékeli, hogy megdöglik a pályán a sikerért.
A címerért. 
De - és most nem költői kérdés, hanem nagyon is valós felvetés - elvárhattuk-e mi annak idején, mondjuk Oleg Sirinbekovtól, Szeibert Gyuritól, a Tojástól, Jován Robitól, Váczi Zolitól, Hámori Feritől, Fischer Palitól, Máriási Zsolttól, Aranyos Imitől és még sorolhatnám hosszan a Fáy utcában megfordult különböző csapatoktól igazolt játékosok nevét, hogy valóban a címerért küzdjenek?
És ne a pénzért...
Közülük szerencsére többen is igazi vasasossá váltak, közönségkedvenccé, akik nem csak munkahelynek tekintették a régi stadiont, a lepukkant környezetével együtt. 

Húsz éve belelkesedtünk és a végén csalódnunk kellett, pedig a vezetés mindent s talán még annál is többet tett azért, hogy akkor, huszonhárom év után újra a Vasas legyen a bajnok, hogy meglegyen a hetedik, a hőn áhított hetedik bajnoki cím. Hogy miért nem sikerült Kabát Petinek, Sowunmi Thomasnak, Tiber Krisztiánnak, Simek Petinek, Szili Attilának, Hajdu Attilának és a többieknek (erős, valóban bombaerős keret volt az…) átlépni a saját árnyékát, azt ennyi idő távlatából sem könnyű megfejteni. Egyszerű lenne Bukovics sporttársra fogni, aki a tavasz csúcsmeccsén, az úgymond bajnoki döntőnek nevezett Fradi–Vasason az Üllői úton három vicces Benny Hill show-ba illő tizenegyest ítélt meg a zöld-fehéreknek. Kikaptunk kettő–nullra, de aki ott volt a vendégszektorban (amúgy szégyenletes módon nem voltunk túl sokan egy ilyen fontos találkozón…), azok bizony megállapíthatták, hogy a csapat hitehagyott, és nem csak a feltűnően nagyokat hibázó bíró okozta a vereséget. 
Mentális gondok.

S talán most is ez a helyzet.
Nézzük a csapatot, ahogy szenved a pályán, szenved otthon a Kazincbarcika ellen, riadtan futballozik Békéscsabán, alig várja a végső sípszót a Csákvár ellen. Botrányos futballt mutat be Tatabányán és Siófokon, és nem értjük az egészet. Nem értjük, hogy azok a játékosok, akik korábban más csapat mezében villogtak, bátran futballoztak, itt miért kínlódnak? 
Önbizalomhiány?
Erőnléti gondok?
Vagy széthúzás az öltözőben?

Tény, hogy a Vasas még nem csapat.
Most még nem.
Talán az lesz már Gyirmóton, talán összeáll most valami, s ha nem is szép játékkal (mert ez a keret igenis alkalmas lenne a látványos, közönségszórakoztató futballra…), de brusztolva, harcolva elhozza a három pontot.
Nem Nagy Miklós miatt.
Nem Schindler Szabolcs miatt.
Nem is miattunk.
Az önbecsülés okán. Hogy elhiggyék végre, képesek győzni. 

Elkeseredettek, rosszkedvűek, kritikusak vagyunk valamennyien. Már unjuk a sikertelenséget.
Nálunk az is baj, ha nincs pénz, és az is baj, ha túl sok van belőle.
Azért is perlekedünk, ha tucat-futballistákat, máshonnan kiebrudalt játékosokat igazolunk, és most meg azt kritizáljuk, hogy túl sok itt a sztár.
Pedig hálásak lehetnénk a sorsnak, hogy az utóbbi években olyan emberek irányították ezt a klubot, akik valóban szeretik a Vasast. Jámbor János ilyen volt, és amit tett ezért a klubért, azt soha, de soha nem fogjuk tudni meghálálni. De Nagy Miklós is ilyen, és én nem hivatalból védem, mert ez lenne a dolgom... Gödörben vagyunk, de kimászhatunk belőle. Sőt, ki kell  másznunk belőle, mert különben rajtunk röhögnek és olyanokat írnak, olyan olcsó poénnal rukkolnak ki, hogy: „A Vasas ijedtében győzött Sényőn, haha…” - vagy meglehetősen fantáziátlanul és erősen rosszindulatúan a mozgalmi múltunkat emlegetik fel.

Elég.
Elég a gúnyolódásból.
És elég a széthúzásból is.
De, hogy mindez a rémálom véget érjen, arról csakis a csapat gondoskodhat.
A csapat – ha egyszer valóban csapat lesz belőle.

Húsz éve harmadikok lettünk – ez ebben a szezonban kudarcélménnyel érne fel.
Húsz éve azt írták rólunk a gyenge játék után: „Játék kevéske fantáziával…”
Most legyen más a szalagcím!
Ezért dolgozik tulajdonos, vezető, edző – és remélhetőleg valamennyi tisztességesen vagy még annál is jobban megfizetett futballista. Ez a minimum, mert ez a Vasas.
A Vasas, ami nekünk az életünk.

A játékosoktól nem várunk ilyen mondatot, csak azt, hogy tiszteljék a mezt, amit viselnek.
Tiszteljék a múltat, a múltunkat.
És tegyenek meg mindent azért, hogy mi, évtizedek óta csodára váró szurkolók méltónak találjuk őket a piros-kék dressz viseléséhez.