Indiántánc a gólvonalon

Október volt akkor is.
Talán ugyanilyen szeszélyes, fejfájós, frontoktól terhelt október.
1967-et írtunk és a Vasas vonata mintha megakadt, megállt volna egy állomáson. A bakter fütyült, intett, hogy tovább és tovább, de az angyalföldi gyorsvonat csak döcögött és döcögött. Pedig az előző szezont veretlenül nyerték a piros-kékek egy olyan mezőnyben, ahol világklasszisok szerepeltek a riválisoknál. Albert Flórián, Varga Zoltán, Bene Ferenc, Göröcs János, Tichy Lajos… Csak néhány név a kínálatból.
1967-et mutattak a naptárak, és abban az esztendőben íródott Gabriel García Márquez remekműve, a Száz év magány. Örkény István zseniális abszurdja, a Tóték. Új lemezzel jelentkezett a Beatles, a Rolling Stones, a Pink Floyd, a Cream, a Doors – és a Velvet Underground. A dél-afrikai Fokvárosban Christiaan Barnard professzor végrehajtotta az első sikeres szívátültetést – emberi testben. És akkor szállt le a Venyera-4 szovjet űrszonda a Vénuszon. Itthon pedig októberben megnyílt a Mikroszkóp Színpad.

Ugyanabban a hónapban a Népstadionban nyolcvanezren várták a dupla kuparandevút.
Különleges program volt az, és nem is kellett kiplakátolni, a tévében, a rádióban folyamatosan harsogni, hogy a Fradi és a Vasas nemzetközi mérkőzésen szerepel a népszerű arénában. Mindenki tudta. Mindenki pontosan tudta, hogy milyen program lesz az. Talán még Joe McGrath is tisztában volt vele, mi vár rá és csapatára.
Az ír úr talán kissé elszámította magát, mert a fejlemények finoman szólva sem úgy alakultak, ahogy ő eltervezte és megálmodta, ám az élmény számára is felejthetetlen lett. Akárcsak annak a nyolcvanezernek, aki 1967. október 11-én ott ücsörgött a Népstadion lelátóján.

„Győzni megyünk Budapestre…” - ezt hajtogatta Joe barátunk.
Mondogatta, mint egy papagáj és talán hitte is, meg nem is.
Történt ugyanis, hogy a Vasas a Bajnokcsapatok Európa-kupája küzdelmeiben az ír bajnok Dundalk csapatával került össze. Joe McGrath ennek a derék alakulatnak volt az elnöke, és felettébb örült, hogy magyar riválissal hozta őket össze a sors. Olyannyira, hogy a párharc első Írországban rendezett összecsapása előtt kerek-perec kijelentette, csak az lehet a gondunk, hogy milyen sorsolást kapunk a következő fordulóban…
Hogy ezt mire alapozta, mitől duzzadt benne a férfiúi önbizalom, azt talán csak ő tudja. Egy esztendővel korábban talán látta (vagy a nagymuterja, esetleg az unokaöccse mesélte neki…) hogy a magyar válogatott az angliai labdarúgó világbajnokságon milyen teljesítményt nyújtott, hogyan győzte le a brazilokat három–egyre, és miként szerepelt a felejthetetlen menetelés során a vasasos Farkas Jancsi, Mészöly Kálmán, és Mathesz Imre. Joe barátunk vagy nem hallott erről, vagy túl sok whiskyt ivott.

Azt persze nem tudhatta, hogy az angyalföldiek 1966-hoz képest alaposan behúzták a kéziféket. S ez még akkor is igaz, ha nem sokkal az írországi fellépés előtt parádés rangadót játszottak a Ferencvárossal. A Népstadionban rendezett összecsapás kettő-kettes döntetlennel zárult. Másnap a lapok nem győztek áradozni a főszereplőkről, a színvonalról, a hangulatról. Ezen az összecsapáson történt meg az, hogy Puskás Lajos egy–egyes állásnál elcsípte, lefülelte Szűcs Lajos hazaadását, aztán egy laza mozdulattal elpöccintette a lasztit a dermedt Géczi István mellett, majd megkerülte az FTC kapusát és… nincs erre jobb szó, indiántáncot lejtett a gólvonalon. 
Majd a hálóba passzolta, gurította a labdát. 

A Vasas ekkortájt még kereste néhány hónappal korábbi önmagát. Írországban így is nagy respektje volt a magyar bajnoknak. A Dundalk elleni BEK-meccsen avatták például az Oriel Park világítóberendezését, amelyet potom tizenkétezer fontból rittyentettek a pálya köré. Lelkendezett is a helyi sajtó, briliáns fényről írt – és hasonló jelzővel illette a Vasas futballját. Pedig az angyalföldiek önmagukhoz képest korántsem sziporkáztak. Farkas Jancsi indította Korsóst, aki tíz méterről a jobb sarokba lőtt.
Egy–null, ennyi és nem több.
A sportlap tudósítója, ha nem is lelkendezett, de megállapította: „A Vasas meghódította Dundalkot”.
Joe barátunk ettől sem esett kétségbe, és ekkor mondta: „Győzni megyünk Budapestre, a kettő–egy elég lesz nekünk…”

Akkoriban még nem okozott meglepetést, ha játékos-edző szerepelt egy csapatban. Alan Fox például nem csak belső védője volt a Dundalknak – a szakmai irányítója is. Nos, az eltökélt ír már koránt sem volt ennyire optimista a budapesti visszavágó előtt. Nem is titkolta félelmét, amikor kérdezték, azt felelte: „Hogy mi lesz Budapesten? Még rágondolni is rossz…”
A félelmei beigazolódtak.
A Vasas–Dundalk BEK-visszavágó előtt néhány nappal a magyar válogatott az NDK csapatát fogadta Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban és győzött három–egyre. A mieink mindhárom találatát Farkas Jancsi szerezte.
Nos, a mesterhármas sem rémisztette meg különösebben Joe barátunkat, aki (s ezt kiemelten írták meg az ír lapok…) „a kelet-németeknek rúgott három gólt, nem nekünk. Garantálom, Fox mellett nem lesz olyan nagylegény…”
A Vasas-fiúkhoz is eljutott a nyilatkozat.
Akadt közülük, aki kétszer is elolvasta az ír klubelnök lenéző, lekicsinylő mondatait. Talán ez is közrejátszott abban, hogy gálaelőadást rendeztek az angyalföldiek. Gálaelőadást nyolcvanezer őrjöngő, tapsoló, ujjongó szurkolónak. Az október 11-i program első felvonásán a Ferencváros a Vásárvárosok kupája keretén belül a román Argeș Pitești csapatát fogadta. A vendégeknél pályára lépett a különleges képességű Dobrin is, ám ez sem segített rajtuk, mert a zöld-fehérek laza, közönségszórakoztató futballal négy–nullra győztek.

Ám még hátra volt a főműsor, a Vasas Bajnokcsapatok Európa-kupája – az ír Dundalk közreműködésével.
Október volt akkor is.
Október közepét írtunk, és az itthon olykor bukdácsoló piros-kékek megmutatták, hogy Európa élvonalához tartoznak. Nem azért, mert nyertek nyolc–egyre. Az sem piskóta, az ilyesfajta eredmény korántsem volt jellemző minden héten. Sokkal inkább a futball – az örömfutball jelezte a Vasas nagyságát. Puskás Lajos hiányzott a meccsen, de helyette egy ifjú legény, bizonyos Vidáts Csaba villogott újoncként, és akkor még csatárként. 
„Szép esténk volt…” - ezt írta másnap a Népsport.
És a Vasas-gálát még az sem kicsinyítette, hogy a csehszlovák Jozef Krňávek sporttárs a 64. percben kiállította Michael Millingtont. Ekkor még csak öt–egy volt. Joe barátunk a lefújást követően már egészen más hangulatban nyilatkozott. Valahogy, valamiért eltűnt belőle az önbizalom, a nagyképűség, és a helyét átvette a szerénység, merthogy azt mondta: „Büszkék vagyunk arra, hogy ilyen nagyszerű csapat ellen játszhattunk…”

A Vasas egyébként a következő körben az izlandi Valur Reykjavík csapatával meccselt nem is akármilyen körülmények között. A derék „bálnavadászok” (ahogy Mészöly Kálmán nevezte őket a kilencvenes években…) akkoriban még inkább bálnára vadásztak, a futball sokadrangú volt az életükben, így senkit sem lepett meg, amikor felajánlották, hogy legyen mindkét meccs Magyarországon. Tisztában voltak vele, hogy esélytelenek a továbbjutásra, így afféle kirándulásnak fogták fel a budapesti vendégszereplést. Gondolták, majd sétálnak egy nagyot a Váci utcában, megnézik a Hősök terét, a Citadellát, felhörpintenek néhány pohár savanykás Kadarkát, bekanalaznak természetesen matyóhímzéses terítőn elhelyezett bográcsból gulyáslevest – aztán hazamennek.
A Vasas mindkétszer győzött a Valur ellen – a második találkozót Várpalotán rendezték.
Így került be Várpalota a Bajnokcsapatok Európa-kupája történelmébe egészen különleges módon.

Majd a következő körben a bombaerős Benfica már álljt parancsolt a Vasasnak, null-null a Népstadionban, majd három–nullás vereség Lisszabonban. Eusébio tündökölt és ez elég volt a portugál bajnok sikeréhez.

De azon az 1967-es októberi meccsen a Dundalk ellen még úgy tűnt, magához tér a Vasas és ott folytatja, ahol 1966-ban abbahagyta.
Nem így történt.
A szezon végén a negyedik helyre futott be az angyalföldi gyorsvonat.
S aligha gondolhatta bárki is, hogy tíz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a legendás piros-kék klub szurkolói újabb bajnoki címet ünnepelhessenek.

1967 októbere a remény hónapja volt.
2020 októbere is a reményről szól.

S most, néhány nappal a bajnokság folytatása előtt, a DEAC elleni találkozót megelőzően nem írok kritikus mondatokat, nem kezdem el elemezni, hogy ki, mit, hol rontott el. Inkább becsukom a szemem és látom, ahogy Puskás Lajos Géczi Pistát megkerülve, indiántáncot lejt a Fradi-kapu előtt, ott a gólvonalon, aztán bepöcizi, bevágja, bezúdítja a labdát.

A múltidézés segít.
Segít visszanyerni a hitünket, mert tudjuk, hogy mit jelentett egykoron a Vasas a labdarúgó-világban.
S történt bármi is ezen az őszön – mi ennek szellemében várjuk a vasárnapot.

fotó: Fortepan