Csak lazán, csak finoman, csak a Vasast szeretve!

Megint írok neked, Lajos. Mert hiányzik az a belmondói mosoly, amelyet oly’ sokszor láttam az arcodon. Hiányzik az optimizmusod, az életszereteted, és a Vasas iránti rajongásod. Gyerekként imádtam ahogy a lasztihoz érsz, puhán, érzéssel, már-már flegmán. Imádtam ahogy trükközni kezdtél, hopp egy esernyőcsel, hopp egy kötény, és megrémültem, amikor mindezt a saját ötösünkön, a saját tizenhatosunkon belül csináltad. Mintha csak tesztelted volna a sorsot, tesztelted volna a Vasas-tábort – no meg drága Rudi bácsit.

Illovszky mestert, aki ötszáz forintra büntetett.

Ötszáz forintra, amiért eljátszottad a bohém rapszódiát néhány méterre Mészáros Bubu, vagy Tamás Gyula kapujától. Írok neked megint Lajos, de legszívesebben világgá mennék. Valahová az Amazonashoz, az Óperenciás tengeren túlra, hogy ne lássak híreket, ne olvassak kommenteket, és ne köszönjön szembe újra, meg újra a valóság. Hogy ne kelljen szembesülnöm vele, hogy megint lúzerek vagyunk, megint kiröhögnek bennünket, megint lesajnálnak minket, Vasas-drukkereket, megint gúnyolódnak rajtunk.

Nehéz ez, Lajos. Pokolian nehéz.

Mintha elátkozottak lennénk. Mintha ez a csodálatos, általunk imádott klub valamiért újra és újra vezekelne. Ha kiesés ellen harcolunk, naná, hogy kiesünk – Dunaújváros, drága Dunaújváros, a kivétel... – ha kupadöntőbe jutunk, vereséget szenvedünk. S hogy még fájdalmasabb legyen egy, egyetlen egy elrontott tizenegyessel. Ott a tőr a szívünkben, jól megforgatva. Aztán a feljutásért szállunk harcba, ilyen, olyan, vagy amolyan indok miatt maradunk – és itt rohadunk meg az NB II-ben.

A türelem a végét járja. A Vasas-lét egyre inkább olyan, mint egy rossz gyógyszer – csak fájdalmat okoz. Mondanám neked ezt Lajos, szemtől szembe, s te talán megint kinevetnél, s azzal bíztatnál, hogy az élet szép, és egyszer majd a futball örök törvényei alapján minden jóra fordul. És én meg azt válaszolnám neked: kivéve a Vasast.

De jó lenne beszélgetni. De jó lenne látni azt a belmondói mosolyt ott a pályán, a ministadionunk lelátóján, és erőt meríteni belőled, a te végtelen életszeretetedből. Imádnál futballozni, imádnál Vasas-mezben, a Népstadionban, vagy a Fáy utcában pályára lépni. S majdnem annyira imádtál teniszezni is. Akik láttak fonákot, vagy tenyerest ütni, azt mondják, Björn Borg is megirigyelhette volna. De nekünk nem a teniszlabdával, hanem a pöttyös lasztival maradtál halhatatlan. Nekünk, akik láttunk téged, hol centerhalfot, hol középpályás játszani. De voltál te csatár is, még az MTK-ban. Azt mondták rád: hihetetlenül sokoldalú vagy.

Afféle életművész.

Amikor a Fáy utcába kerültél a hetvenes évek elején, még nagycsapat volt a Vasas. Még együtt futballozhattál Mészöly Kálmánnal, Farkas Jancsival, Ihász Kálmánnal, és a többiekkel. Talán afféle kiegészítő emberként hívtak Angyalföldre, hogy aztán egyre inkább főszereplővé válj. Amikor Mészöly, a Szőke Szikla abbahagyta, vagy inkább abbahagyatták vele, hol Fábián Tibi, hol te játszottál középhátvédet, és mi tátott szájjal lestük ahogy a hosszú fürtjeiddel, a különleges játékintelligenciáddal már-már beckenbaueri stílusban mutatod be, milyen is egy finom, pengés centerhalf.

A bohémságod, a saját tizenhatosunkon belül is érvényesült, és ha Rudi bácsi meg akart büntetni ezért, hát megtette, de te soha nem panaszkodtál, Lajos. Akkor sem, amikor elköszöntek tőled a Fáy utcában. Pedig maradtál volna még, talán az idők végezetéig. Hiszen telis-tele voltál sikerélménnyel, 1970-ban KK-győzelem, tizenötezer boldog angyalföldi drukker előtt a Fáy utcában, a pozsonyi Inter felett aratott 4–1-es sikerrel. Aztán ott volt az a csodálatos, felejthetetlen kupadöntő, 1973 május 1-jén, amikor 4–3-ra győztük le a bombaerős Honvédot, hosszabbítás után. Váradi Béluska hármat rúgott Bicskei Bercinek, s te Lajos azon a meccsen tanári módon dirigáltad a védelmünket. De pályán voltál, sőt a vadonatúj Fradi pályán voltál esztendővel később, 1974. május 19-én, amikor Müller Sanyi góljával felavattuk az Üllői úti arénát.

Rendre ott voltál a Vasas legjobbjai között.

Ha kellett becsúsztál, ha kellett odavágtál, ha a helyzet úgy hozta, finom csellel trükköztél. Így aztán méltó lettél ahhoz is, hogy címeres mezben lépj pályára 1974. május 29-én Székesfehérvárott, Albert Flóri búcsúmeccsén. 3–2-re vertük a jugókat, és te onnantól kezdve elmondhattad magadról, hogy válogatott labdarúgó vagy. De legalább ennyire büszke lehettél arra is, hogy 1970 és 1977 között 153-szor viselhetted a gyönyörű piros-kék mezt. Nyertél KK-t, MNK-t, Bajnokok Tornáját és Felszabadulási Kupát. Csak a lényeg,  a bajnoki cím hiányzott...

Ezt már nem adta meg neked a sors, no meg az angyalföldi klub vezetése. Egyszer azt írtam rólad, nagy-nagy lelkesedéssel: „Izzadtunk a forró katlanban, de az időjósok már viharral, hidegfronttal fenyegettek. De mi mindig kapaszkodót keresünk, s leginkább a múltba révedünk, ha el vagyunk keseredve, és olyankor mindig megállapítjuk, lehet eső, lehet sár. Nekünk mindig ott lesz Lakinger esernyője...”

S most megint el vagyunk keseredve, Lajos.

Tele vagyunk dühvel, amiért néhány tucat szombathelyi „szurkoló” (khm...) és az ő Havanna lakótelepi barátaik Vasas-sálat égettek a Fáy utcában. Tele vagyunk dühvel, amiért egy győri zsoldossereg, meg a ritka ellenszenves közönsége kinevetett, kiröhögött bennünket, amiért megint lemaradhatunk az NB I-ről, az évek óta kergetett álmainkról. S persze dühösek vagyunk egy Bogár nevű... És ide írtam volna egy jelzőt, de inkább nem teszem… Szóval egy Bogár nevű játékvezetőre, aki gyávaságból, vagy ki tudja milyen okból vezérelve nem adta meg nekünk a jogos büntetőt hétfő este az ETO Stadionban.

De leginkább a csapatunkra, a saját csapatunkra vagyunk dühösek, az elszórt, elkótyavetyélt pontok miatt, a tűz és a szenvedély hiánya miatt, amit oly’ sokszor láthattunk ebben a szezonban. A bukás, az igazi bukás nem a károgó zsoldossereget buzdító győriek előtt csapott le ránk. Sokkal inkább a Tiszakécske, a Csákvár, a Budafok, a Kozármisleny, a Szeged, és még sorolhatnám, mely’ találkozókon.

Mibe kapaszkodjunk most, Lajos? Persze, hogy a múltba. Más úgy sincs, úgy sem maradt nekünk.

Ma lennél 81 esztendős, és ha onnan föntről láttad, végignézted ezt a szezont, talán nem is csodálkozol annyira, hogy sírhatnékunk van. Siratjuk az elvesztett illúziónkat, az elvesztett hitünket – a valahol elvesztett Vasast.

A te Vasasodat, Lajoskám. Nyugodj békében, Lakinger Lajos.