Bohém rapszódia

2020-05-15 12:22
Ladinszky Attila 1970 és 1971 között 17 mérkőzésen a Vasas piros-kék színeiben szerepelt, nem is akárhogyan: bajnoki bronzérmes lett csapatunkkal. Egykori játékosunk rendszeres látogatója volt a felnőtt mérkőzéseknek, a stadionavatón pedig az öregfiúk csapatában is pályára lépett. Ladinszky Attila a tegnapi napon hunyt el, 70 évet élt. Sinkovics Gábor írásával búcsúzunk tőle, emlékét megőrizzük. Nyugodjon békében!

Nézem az egyik legutolsó fotót Rólad, és látom azt az idősödő, még mindig vonzó, életvidám embert, akinek a fanyar, csibészes mosolya mintha azt üzenné: sose halunk meg. 
De látom a képen azt is, hogy az arcodon ott a lenyomata az elmúlt hetven esztendőnek. Ennek a varázslatosan és polgárpukkasztóan sűrű hetven esztendőnek. 

Jó lenne most megkérdezni tőled, megbántál-e bármit is a kalandjaidból, a kicsapongásaidból, a dzsigoló, nőfaló életviteledből. De egyrészt tudom a választ, pontosan tudom, meg egyébként is már késő…

Sokszor láttalak a lelátón, vagy valahol a város sűrűjében, s olykor megtiszteltél a barátságoddal. Én csak hallgattalak, ahogy belekezdesz egy új és még újabb sztoriba, olyan volt az egész, mintha látnám, pontosan látnám mindazt, amit Te a zöld gyepen, vagy a bárok félhomályában átéltél.
Világfi voltál – mégis megmaradtál a nyóckerben született, egyszerű vagánynak. Hiányzott belőled a fennkölt rongyrázás, a nagyzolás, az irritáló nagyképűség. 
Álltunk ott egyszer a békásmegyeri piacon, délelőtt fél tizenegy volt, nyugdíjasok mászkáltak jobbára, csirke farhátat, olcsó párizsit keresve. Mi csak majszoltuk a hentesnél vett főtt kolbászt enyhén csípős mustárral, és közben valahol Sevillában jártunk, a narancs- és pálmafák tövében és lestük azokat a gyönyörű, tüzes, andalúz nőket. Én persze csak képzeletben, Te viszont a valóságban tehetted ezt, amikor ötvenkilenc meccsen, tizenhét gólt szereztél a Betis csapatában, és agyonszerettek a szurkolók.

Soha nem mondtam Neked, hogy haragudtam Rád.
Otthagyni a Vasast, levenni azt a gyönyörű piros-kék mezt, számomra valóságos árulással ért fel. Még gyerekfejjel is pontosan felfogtam, hogy mit tettél. A csapat készült a Fradi elleni rangadóra, apám megígérte, hogy kivisz a stadionba, és én vártam, mindennél jobban vártam azt a rangadót. Aztán 1971. március 27-én úgy ültem le a lelátóra, hogy Te már valahol messze jártál.
Messze a Vasastól, messze a rabságban lévő hazától. 
Kikaptunk egy-nullra. Bíróczky sporttárs – Branikovits László látványos esése után – tizenegyest ítélt, Novák Dezső pedig begurította Tamás Gyula hálójába a labdát. 
Haragudtam Rád, de tiszta szívből.
S ez a düh később sem csökkent, amikor eljátszottam a gondolattal, hogy a Vasas csatársora úgy állhatott volna fel, hogy: Müller, Várady, Ladinszky. Halomra vertünk volna mindenkit Attila, ha itt maradsz, ha továbbra is a Vasas a csapatod. 

Már tudom, hogy jól döntöttél, amikor 1971 márciusában a belgiumi Liége külvárosából, egészen pontosan a Palace hotelből leléptél és világgá mentél. A Dugonics utcai Tűzoltó Dózsa pályájáról eljutni Európa legnagyobb stadionjaiba, játszani a legnevesebb, legpatinásabb klubok ellen, valóságos mesebeli tett. 
De Téged különleges tehetséggel áldott meg a sors. Tizenöt évesen már az NB III-ban szerepelhettél, az pedig, hogy a Tűzoltó Dózsából behívtak az ifi-válogatottba, szinte földöntúli tett volt. A hatvanas évek végén hemzsegtek a tehetségek a magyar pályákon a különböző klubokban.
Te akkor olyan lehettél közöttük, mint Nemecsek Ernő.

Nézem a fotódat Attila, és nem hiszem el, hogy volt erő, ami Téged legyűrt és kétvállra fektetett. Olyan erős voltál testben és lélekben, még a gyenge szíveddel együtt is, hogy sérthetetlennek hittelek. Hogy nevettünk, amikor a tivornyákról, a frenetikus bulikról, a nőkről beszélgettünk, napi három doboz cigit füstöltél el, kortyoltál rá rendszeresen tizenöt sört és jóféle illatos skót whiskyt.
Nevettünk ezen, mert azt mondtuk, az élet gyönyörű és mámoros.
De az arcodon ott volt a lenyomata ennek a mámornak. És nem csak az arcodon, a testeden, ott legbelül is. Vajon él-e még és gyászol-e Karin, akivel viharos szerelemben éltél, s aki lenyúlta az összes pénzed? Vagy Chantal, aki rajongásig szeretett és egy gyönyörű lánnyal, Cindyvel ajándékozott meg, esetleg Judit, aki még Sevillába is elkísért?
Irigyeltem a hódításaidat.
Azt mondják, egy francia kisvárosban szinte az összes asszonykát elcsábítottad.
Ha csak a fele igaz, már az is nagy szám. 

De Neked az igazi nagy számot nem ez, hanem az az egy-nullás győzelem jelentette a Bernabeu Stadionban, amikor a Betis, a Te akkori csapatod ötven esztendő múltán győzte le idegenben a Real Madridot – a Te góloddal. Egy látványos csel Pirri mellett, aztán ballal egy leheletfinom tekerés, a vetődő Miguel Ángel fölött, és hopp, ott a laszti a felső sarokban. Akkor már Európa-hírű futballista voltál, a Feyenoord szurkolók kedvence, akit Kovács István az Amszterdamba csábított, és ha mész, az Ajax csatársora úgy állt volna fel, hogy: Rep, Cruyff, Ladinszky. Belga gólkirály az Anderlechttel… Hogy is énekelte a brüsszeli tábor: „Egy, kettő, három, Attila már itt van…”

Azt írtam az imént, hogy hiányzott belőled a rongyrázás.
Azt nem tettem hozzá, hogy itthon, már hazatérve. Merthogy fénykorodban mindent megvettél, ami szem-szájnak ingere, szórtad a pénzt, törted a méregdrága kocsikat, például egy olyan Volvót, amilyet Roger Moore használt. Táncoltál a színpadon félmeztelenül, körötted csinibabák, miközben mi itthon az út szélén lerobbant Moszkvics motorterét bámultuk fejvakargatva, Trabantokat bütyköltünk és vártuk az évekkel későbbre kiírt lakótelepi lakáskiutalást.

Tökéletes életed volt Attila.
És most, sok-sok év múltán megbocsátok Neked, mert tudom, bárhol is jártál, játszottál, éltél, a Vasast soha nem felejtetted el. Volt az a meccs, egy másik Fradi elleni rangadó, amikor még Neked tapsoltam, 1970. augusztus 29-én. Mindössze huszonötezer néző volt a Népstadionban, és kettő-nullra vertük a Fradit, mindenféle izgalom nélkül, meggyőző játékkal. Farkas Jancsi és Tóth Bálint lőtte a két gólt, és a Tiéd lett volna a harmadik, ha Emsberger sporttárs – valami mélyről jövő szánalomtól vezérelve – bele nem fúj a sípjába, miközben Te egyedül, előtted a labdával sprinteltél a kiszolgáltatott Géczi Pista kapuja felé.
Ez maradt meg bennem Attila.
Na meg azok a pillanatok, amikor világkörüli utadról hazatérve, hazaköltözve, rendszeresen megjelentél a Fáy utcai sporttelepen, mert tudtad, hogy idetartozol.
Ide, a Vasas családba.
Azt soha nem értettem, hogy ez a család miért nem „használt”, miért nem adott Neked pozíciót, kérve a segítségedet.

De már késő.
A Bohém rapszódia itt és most elhalkult, elcsendesedett.
De, ha az Illovszky Stadionba újra beköltözik az élet, és a hangszórókból majd zene árad, akkor ez a szám, ez a különleges dal, Neked és Rólad szól.
Ott leszel velünk – s ott is maradsz, amíg létezik, él a Vasas nevű klub.