Balhátvéd az angyalok földjén

2021-03-06 12:00
Ihász Kálmán, a Vasas legendás játékosa, olimpiai bajnok, életműdíjas labdarúgója ma lenne 80 esztendős. Az angyalföldi futballista kiemelkedő alakja volt a Vasas labdarúgásának: 12 éves korától egészen visszavonulásáig hűséges volt a piros-kék színekhez, 363 bajnoki mérkőzésen 19 gólt szerzett, négyszeres magyar bajnok, háromszoros KK-győztes és egyszeres MNK-győztes volt klubunkkal, a magyar válogatottal pedig olimpiai bajnoki címet és Európa-bajnoki bronzérmet ünnepelhetett. Sinkovics Gábor írásával Ihász Kálmánra emlékezünk, nyugodjék békében.

Talán az a plakát volt a legszebb nászajándék. Mert kaptunk mi óriáspezsgőt, miniszobrot, amely a vigyorgó Vasas-sállal díszített ifjú párt ábrázolta, fakanalat, szürke zománc vajlingot, egy falócát, kést, villát, kanalat – s mellé persze a feleséget, az asszonyt is. Ám az a plakát, fa keretben beüvegezve, ahogy illik, maga volt a tökély. A búcsúmeccset hirdette, Ihász Kálmán, Mészöly Kálmán és Farkas Jancsi búcsúmeccsét. Igazi korabeli, eredeti plakát volt az 1974-ből, kissé megsárgulva, enyhén fakó kivitelben. 
Azóta is őrzőm, díszhelyen van, s ha épp szakítok a Vasassal, durcásan vérig sértődve, mint egy ebédidőben megcsalt férj, akkor csak ránézek és azt mondom magamban: hát ez borzalmas volt, ez a játékféle vagy mi, ez a kilencven percen át tartó kínlódás, a tanácstalanság, a visszafogott iram, a lezser, elkapkodott mozdulatok, a pontatlan passzok, mondjuk a Siófok ellen – ám a Vasashoz tartozni, a Vasasért rajongani az mégiscsak különleges, semmihez sem fogható érzés.
Így lehetett ezzel Ön is, Kálmán bácsi.

Játékosként ehhez a klubhoz tartozni százszorta, ezerszeresen nagyobb élmény, mint csak szurkolni. Vasas-címeres trikóban bajnoki címeket nyerni a teltházas Fáy utcai pályán vagy a Népstadionban a Fradit verni. Ki-ki meccset játszani a Real Madriddal, az Internazionaléval, az Ajax Amsterdammal, a Feyenoorddal, a Santossal, a Peñarollal.
Mámorító névsor.

Sokszor nézem ezt a plakátot, Kálmán bácsi. Bambulok otthon. A világ - mintha valami gonosz varázsló tenné - csak zsugorodik és zsugorodik körülöttünk, előbb-utóbb Lilliputban élünk majd, ha nem ér véget a világjárvány. De a rosszkedv elszáll a plakát láttán, mert már pörög is a film, jönnek a felejthetetlen kockák a búcsúmeccsről, a maguk búcsúmeccséről Kálmán bácsi, amikor valahogy összepréselődött ott a mi régi, imádott szent pályánkon nagyjából huszonötezer ember.
Agyonszerették magukat. 
Szinte látom, ahogy a búcsúmeccs után az a sok ezer ember elözönli a zöld gyepet, aztán hopp, vállára kapja Farkas Jancsit, Mészöly Kálmánt és magát, aztán csak viszik, viszik körbe, tán a Röppentyű utcán keresztül, egészen az Óperenciás tengeren túlig.

Pedig akkor már mennyi keserűség lehetett Önben. Mert nem csak a győzelmek, a hangzatos sikerek maradtak meg a lelkében, hanem az a szomorú végjáték is, ahogy imádott klubjától távoznia kellett. Talán az a buszút lehetett a leglélekölőbb (nincs erre jobb szó), amikor a Fáy utcába hosszú évek után visszatért edző, Baróti Lajos kérte, hogy csatlakozzon az első csapat keretéhez, jöjjön vissza a fakóból, mert szükség van rá. A Vasas épp KEK-meccsre készült az akkor másodosztályú angol Sunderland ellen. És Ön, Kálmán bácsi alig várta, hogy újra játéklehetőséghez jusson, mert már ott volt a Szolnokról igazolt új balbekk, Kántor Mihály, de Ön felvette volna a versenyt vele. Az edzőtáborból a repülőtér felé tartó, Angliába készülő csapat busza gurult végig a városon, és Ön azt kérdezte Baróti mestertől: garantálja-e, hogy játszik Sunderlandban? És jött a válasz, a bizonytalan válasz… mire Ön udvariasan odaszólt a sofőrnek, hogy majd álljon meg az Árpád híd pesti hídfőjénél, mert leszáll. Így búcsúzott el a Vasastól.
Így búcsúzott el Öntől akkor szeretett klubja. 

De erről mindig csak visszafogottan beszélt. Megpróbált csak a szépre emlékezni, és bőven volt mire. 363 mérkőzést játszott piros-kékben – a világ legszebb, Vasas-címerrel díszített piros-kék mezében. Ezalatt volt jobbszélső, összekötő, balszélső, játszott fedezetet, jobb bekket, hogy aztán a hosszú „vándorút” után a balhátvéd posztjánál horgonyozzon le.

A mi aranycsapatunk, az 1966-os veretlenül bajnoki címet nyert gárda így állt fel: Varga – Bakos, Mészöly, Berendy, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Puskás, Farkas, Korsós. És csak azért írom le ezerötszázadszor, hogy a legfiatalabb, a másfél esztendős, a négy hónapos, vagy a háromhetes Vasas-szurkolók is kívülről fújják, mert ez valóban csodacsapat volt.
A magyar futball történetének egyik legjobb alakulata.

Nekem megadatott, hogy sportújságírói ténykedésem közepette beszélgethessek Önnel. Többször is. És soha nem mondtam, mert talán furcsállotta volna, hogy nem csak a pályán nyújtott teljesítménye miatt rajongunk mi drukkerek Ihász Kálmánért. A stílusa miatt is. Az elegáns megjelenéséért, az intelligens megnyilatkozásaiért, a sajátos, már-már arisztokratikus stílusáért. Jó volt Önre nézni.
S büszkék voltunk rá, hogy Ön, Kálmán bácsi a Vasast jelenti.
A Vasast szolgálja. A Vasast szereti rajongásig.
Itt lett NB I-es futballista, egy Szombathely elleni meccsen jobbszélsőként debütált. Innen lett válogatott, huszonhétszer húzhatta magára a címeres mezt. S az már az Ön külön balszerencséje, hogy az utolsó, a legeslegutolsó fellépés épp Marseille-ben volt 1969 decemberében, amikor csak jöttek és jöttek a csehszlovákok. 
Kikaptunk, kiestünk, nem jutottunk ki a vb-re.
Önt pedig soha többet nem hívták meg a válogatottba.
De az a címeres mez azért felejthetetlen emlékkel is megajándékozta. Például az ifjúsági válogatott tagjaként 1960-ban, amikor Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi és Kékesi Mihály, vagyis a vasasos fiúk társaságában UEFA-tornát nyert. Majd négy esztendővel később Tokióban az olimpián, amikor felállhatott a dobogó legfelső fokára. Mámorító élmény lehetett ötkarikás bajnoki címet nyerni. S talán azt gondolta, a világbajnokságokon is eljön a pillanat, az Ön pillanata, de hiába volt kerettag 1962-ban Chilében, majd 1966-ban Angliában – nem  kapta meg a bizonyítási lehetőséget.
De emiatt sem panaszkodott.
Talán csak ott belül, legbelül fájt az elszalasztott lehetőség, mert micsoda élmény lehetett volna játszani Chilében az angolok, vagy Angliában a brazilok ellen. 
Futballtörténelmi meccsek voltak azok.
De nekem, nekünk legalább ennyit jelentett itthon egy Vasas-siker is.

S amikor olykor beszélgethettem Önnel, mindig szóba hoztam két találkozót – életem két legnagyobb futballélményét. Mert a hatvanas évek csodáját, aprócska, elálló fülű húsz kilós gyerekként még csak messziről, pislogva, tátott szájjal néztem végig, miközben már pontosan tudtam, hogy a Vasasnál sem a Holdra szállás, sem egy vadonatúj rugósfoci nem lehet fontosabb. Az én „megdicsőülésem” a hetvenes évekre esett, és abban a két mámorító élményre: az 1972-es Újpest elleni három–nullra megnyert bajnokira a teltházas Fáy utcában, majd az 1973-as Honvéd elleni kupadöntőre. Ott voltam mind a kétszer a lelátón a táborban, az üvöltöző, ugráló, végig torkaszakadtából buzdító táborban. Amikor a Népstadionban négy–háromra vertük a kispestieket, elhódítva ezzel a Magyar Népköztársasági Kupát, először élhettem át úgy istenigazából, hogy milyen is az, amikor győzünk – amikor mi, a Vasas győzünk! S Ön, Kálmán bácsi felállt a dobogó tetejére és magasba emelte a serleget!

A hétvégén Szolnokon játszik a csapat. Fontos bajnoki lesz.
Immár elsők vagyunk a tabellán, először ebben az idényben.
Szolnokon nyerni nem könnyű. Ezt annak idején is átélhettük, épp a Honvéd elleni kupadöntő előtt – az elődöntőben. Tizenhatezer néző várt ránk a Tiszaligeti Stadionban, a helyi csapat végigtámadta a kilencven percet. Védekeztünk, folyamatosan védekeztünk. Aztán jött egy beadás, Komjáti Bandi felugrott a közeli panelházak legfelső szintjéig és onnan bólintotta be a labdát a hálóba. Így jutottunk be a döntőbe és így emelhette fel Ön a serleget a Honvéd-verés után.

Jó lenne most erről is beszélni a szolnoki meccs előtt.
Jó lenne hallani, ahogy higgadtan értékel. Mert mindig ott volt a lelátón. Soha nem szakadt el a Vasastól. Csak ez a halál nevű valami, ez érhette el, hogy már nincs közöttünk. Hogy már nem látjuk, ahogy elegáns zakóban, mosolyogva siet fel a helyére, a lelátóra. Elveszítette a feleségét – s belehalt a bánatba.
Két éve ennek. 
Ihász Kálmánnal a Vasas is meghalt egy kicsit. 
A klubhűség immár a mennyországban is fontos jelző.
Ma lenne nyolcvan esztendős Ihász Kálmán - és nem könnyű, nagyon nem könnyű múlt időben írni, beszélni róla. Az angyalföldi sporttelepen megtartott gyászszertartáson a barát, a csapattárs, a megrendült Puskás Lajos azt mondta: „Ihász Kálmán maga a Vasas.”
S ez így lesz, amíg létezik ez a Föld nevű golyóbis.