Az első aranyásók

Irigylésre méltó az a szurkolói tábor, amely rajongásig szereti csapatát. Nem a klubot, a gyerekkortól imádott színeket és címert, hiszen ez természetes. A játékosokat, akik hétről hétre értük is futballoznak. 
Értük is.
Mi, vasasok átélhettük ezt. A szépkorúak, akik sajnos egyre kevesebben vannak közöttünk, mellettünk, még láthatták drága Raduly Józsi bácsit sprintelni a jobbszélen, Csordás Lajost, ahogy varázsol a lasztival, Berendy Botondot, aki Kevin Costnert jóval megelőzve játszotta el a Több, mint testőrt például Albert Flóri és Tichy Lajos mellett. S persze a hatvanas évek, a Vasas fénykora, amikor nemcsak a két világklasszis - Mészöly Kálmán és Farkas Jancsi - miatt volt érdemes meccsre járni a Fáy utcába vagy a Népstadionba. Imádnivaló csapatunk volt akkoriban. Rajongásig lehetett szeretni, ahogy Bakos Sanyi vagy Ihász Kálmán felzárkózik a támadásokhoz a jobb és balszélen. Ahogy Mathesz Imre tanári módon passzol a villámléptű Molnár Dezsőhöz vagy a feltartóztathatatlan Korsós Pistához. S ott volt még Ficzere, a vékonydongájú, pengés Fister Feri, no meg a gólzsák Géczi Pista réme, Puskás Lajos.
A drukkerek valósággal szerelmesek voltak ebbe a csapatba. 
Mint ahogy (s ezt már magam is átélhettem…) a hetvenes évek angyalföldi alakulataiba is. Várady Béluska volt a legnagyobb király, de hosszan sorolhatnám a kivételes képességű klasszis labdarúgókat, akik felhúzhatták a világ legszebb Vasas-címeres mezét - hol fehéret, hosszanti piros-kék csíkkal, hol a másik öt különböző színkombinációjú szerelését. 
Mi rajongtunk a játékosokért, ők pedig szerették ezt a klubot.
Nem munkahelynek tekintették a Fáy utcai sporttelepet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy akkoriban nagy Vasas család élt itt, a régi klubház éttermében. Gyönyörű, sikeres, bajnoki címeket nyerő kézilabdázó hölgyek, birkózók, boxolók – s persze a futballisták.
Ez hiányzik talán a legjobban.
Hogy igazi Vasas családról beszélhessünk. Hogy a jelenlegi labdarúgók ugyanazt érezzék, amit mi, hogy ők is szent gyepnek tartsák a pályát, amelyen játszanak, s hogy büszkék legyenek a Vasasra. A múltjára, a legendáira, a szurkolóira.
Valami ilyesmit szeretnénk.
Illúzió?
Lejárt lemez?
Régi idők focija?
Lehet. De csak akkor lehet sikeres egy klub, ha azt valóban a klubszeretet tartja egyben. Fontos, némi pátosszal sorsfordító tavasz előtt állunk. A szurkolók döntő többsége már unja a másodosztályt, a helyben járást, az évről évre elszalasztott lehetőségeket. Ki kell másznunk az NB II szürke masszájából, mert félő, hogy ez a szürkeség át- és befesti a piros-kéket. A keret erős, bő és alkalmas a feljutásra. A körülmények tökéletesek, a hátterünk soha nem volt ennyire biztos. Ezt a lehetőséget csak mi szalaszthatjuk el. 
Mi, a Vasas.
S ezalatt kivételesen nem magunkat, szurkolókat értem. Kell a jó rajt, a Diósgyőr legyőzése, mert ez óriási lökést adhat a folytatáshoz, s talán közelebb hozhatja egymáshoz a csapatot és a szurkolótábort.
Csak együtt sikerülhet.
A játékosaink látják, láthatják az Illovszky Rudolfról elnevezett mini stadion falfelületén az elődök sikereit. Vagy az öltözőkben elhelyezett különleges ereklyéket. Érezniük kell, hogy milyen minőséget jelentett egykoron ez a klub. Rang és megtiszteltetés volt itt futballozni, erről megkérdezhetnék a kilencvenes évek Vasasának kulcsfiguráit. Az Angyalföldön nevelkedett, a piros-kék színeket őszintén szerető Sáfár Szabolcsot, Juhár Tomit, Geress Zolit, Szilveszter Ferit, Galaschek Petit vagy Pál Zolit. De akár az ideszerződött és igazi vasasossá váló Aranyos Imit, Váczi Zolit vagy Hámori Ferit.
A drukker vágyik rá, hogy szerethesse a csapatát.
Hogy szerethesse a játékosait.
Ennek a tavasznak el kell hoznia, fel kell erősítenie ezt az érzést, mert kell a biztatás a lelátóról. Anélkül nem megy. Egy héttel a rajt előtt van bennünk bizonytalanság, óvatosság, ugyanakkor reménykedés is. A napokban két csodálatos képességű Vasas futballista születésnapját ünnepelhettük. Az első angyalföldi bajnokcsapat kapusát, Kamarás Mihályét, no meg a legendás Szilágyi Gyuláét, Szisziét. Ők voltak az első angyalföldi aranyásók, akik Magyar Kupát és bajnoki elsőséget ünnepelhettek piros-kék dresszben. Kamarás 1952-60 között nyolcvan meccsen védett klubunkban, 2000-ben Vasas arany gyűrűt kapott. Sziszi tizenöt évig tartozott a klubhoz, 361 meccsen 295 gólt szerzett. Mindketten elmondhatják magukról, hogy kétszeres KK-győztesek és tagjai lehettek a Vasas-futballtörténelem egyik legnagyobb sikerének, amikor is a BEK elődöntőjének a visszavágóján, a Népstadion százezer nézője előtt 2-0-ra legyőztük a Real Madridot. 
Miattuk, az első aranyásók miatt is legendás klub a miénk.
Nekünk, szurkolóknak a világ legjobbja.
De most beérnénk azzal is, ha NB I-es középcsapat lennénk.
Kamarás, Szilágyi, Csordás, Machos, Mészöly, Farkas, Várady, Kiss Laci, Galaschek Peti…
Ők a Vasas, ők jelenthetnek példát az utódoknak.
Ez a múlt, ez a névsor több, sokkal több, mint doppingszer a Diósgyőr ellen készülő utódoknak.