A Vasas mi vagyunk

2020-07-29 10:30
Kezdődik a szezon - Sinkovics Gábor évindító cikke legyen mindannyiunk bibliája! Hajrá Vasas - mindörökké Angyalföld!

Faragó Tamás mondta ezt néhány évvel ezelőtt. Tono valahogy úgy fogalmazott, az ő karakteres, mosolygós stílusában, hogy: „A Vasas Én vagyok!” S, ezen senki nem háborodott fel, senki nem kérte ki magának, ehelyett bólogattunk, helyeseltünk, hogy a Tono, ez a csodálatos ember, aki annyi, de annyi örömet szerzett a szurkolóknak, igenis mondhat ilyet. S akkor sem csodálkoztunk volna, ha annak idején Kozma Pici, vagy később Hegedűs Csaba, Gedó Gyuri, Csapó Dudi mondja ugyanezt, hiszen szerették a klubot. Szerették és sikeressé tették. S akkor még nem beszéltünk a futballistákról, a megszámlálhatatlan klasszisról, Raduly Józsi bácsitól kezdve Csordás Lajoson, Mészöly Kálmánon, Farkas Jancsin, Müller Sanyin, Várady Béluskán, Izsó Nácin, Kiss Lacin át egészen Galaschek Petiig.
Ők a Vasas.
S persze mi, őrült, kitartó szurkolók. Mi is a Vasas vagyunk, immár évtizedek óta. Akik már a hatvanas években piros-kék zászlót varrtak otthon és lengették hol a stadionban, hol a Fáy utcában, miközben a csapat, a mi csodacsapatunk sikert sikerre halmozott itthon és a nemzetközi porondon egyaránt. 
Akkoriban mámorító, földöntúli élmény lehetett a Vasashoz tartozni, a csapatnak szurkolni, s lesni a teltházas Népstadionban, ahogy Puskás Lajos meglódul, Szűcs Lajos (Isten nyugosztalja, csodálatos ember volt…) és Juhász Pista között feltartóztathatatlanul. Ahogy Farkas Jancsi újra meg újra kicselezi Páncsics Miklóst, becsapta Solymosi Pixit – aztán Pelé is büszkén, mosolyogva fotózkodik vele.
Az volt a fénykor, a talán soha vissza nem térő csúcsidőszak. 
De a hetvenes évek is tartogattak még mámorító pillanatokat. Akkor már egyre több piros-kék zászlóba kapott bele a szél, csak nőtt és nőtt a tábor, olyan hangos volt ott a stadion jobb felső karéjában, hogy talán még Bécsben, a Práterben is hallották, ahogy zeng-zúg: „Gyerünk, gyerünk Angyalföld!” Pedig az az évtized már csak egy kupa és bajnoki címmel ajándékozott meg bennünket.
Hetvenhét-nyolcvanhat.
Százszor, ezerszer emlegetett évszámok. Afféle viszonyítási alap, a bezzegezés alfája és omegája. Piszok rég volt. Tán igaz sem volt. Hány és hány generáció nőtt fel azóta mindenféle sikerélmény nélkül, a Vasas iránti szeretet és rajongás érzésével. S közben a riválisok – zöldek, lilák, pirosak, kékek – mindig nyertek valamit, hol ez, hol az, hol ezt, hol azt.
Csak mi nem. 
Mi, a Vasas.
De így is azt mondtuk, nem cserélnénk senkivel. Ez a mi keresztünk, s ha egyszer a vállunkra vettük, hát megyünk, néha meggörnyedve a súlya alatt, olykor kihúzva magunkat, mintha erőre kapnánk. Megyünk, megyünk, keresve, kergetve az álmainkat.
Egykori önmagunkat.
Mert nekünk – a Vasas kapjon ki Bagon, vagy szenvedjen megalázó vereséget itthon az Ajkától (Istenem, még a tv is adta azt a szörnyűséget…) – akkor is nagy csapat marad a kettősrangadók egyik főszereplője, az ország egyik legnépszerűbb klubja. 
Áltattuk magunkat. Illúziókat kergettünk. Képtelenek voltunk, vagy talán nem is akartunk szembenézni a valósággal. Ami rossz megtörténhet egy futballcsapattal, az mind-mind megtörtént. Átéltünk olyan pillanatokat, amiket a visszafogottan kedvelt riválisoknak sem kívántunk. Sírtunk, aztán megint sírtunk, és azt gondoltuk, mi már csak a múlt, a régmúlt része vagyunk. Aztán mindig történt valami, belekapaszkodtunk egy máshol már leírt, ám nekünk főnyereményt jelentő centerbe, egy Székesfehérváron bemutatott különleges cselsorozatba, egy higgadtan érvelő, kiváló pedagógusként dolgozó edzőbe, Galaschek Peti visszahúzós cseleibe, s mintha a halottainkból támadtunk volna fel, úgy nyertünk a kilencvenes években háromszor is bronzérmet és jutottunk be a kupadöntőbe, Komjáti Bandi irányításával. 
S akkor, ott azt gondoltuk, hogy a sors most kárpótol bennünket. 
De ugyanezt éreztük néhány évvel később az Üllői úton, a Videoton elleni kupafináléban, majd nem is olyan régen – immár az új Fradi pályán – a Ferencváros elleni kupadöntőben.
Van egy film, amit minden futballszurkolónak látnia kell.
Az a címe, hogy Az elátkozott Leeds United. Mindez csak azért jutott eszembe, mert a Real Madridhoz hasonlóan, rendszeresen hófehér szerelésben pályára lépő Leeds tizenhat esztendő múltán jutott vissza a Premier League-be. 
Tizenhat év után! 
Megannyi felvétel látható az örömmámorról, a szurkolók extázisáról, a visszatérésről. 
Sokat jelentenek nekünk ezek a képkockák. A Leeds kivárta a sorát, nehéz volt, pokolian nehéz és túlságosan hosszú. 
Nekünk ez az eltelt időszak a másodosztályban – a sokadik „alámerülés” – csaknem olyan hosszúnak tűnik, mint a Leeds drukkereinek. 
Elég ebből! Ezt mondogatjuk, miközben nézzük az újabb és újabb fotókat a klub honlapján, ahogy Nagy Miklós lejattol az Angyalföldre csábított gólkirályokkal, s a jövő reménységeivel. Mintha álmodnánk ezt az egészet – mintha nem is velünk történne.
Télen Feczesin Robi, most Radó András, egy tizenhat éves tálentum Újpestről.
Építik a jelent és a jövőt. S közben hat-hétszáz ember megy ki a nyár közepén edzőmeccset nézni, az új fiúkat bámulni, esélyt latolgatni.
Elszoktunk ettől a helyzettől. 
Elszoktunk az igazi optimizmustól, a kellő önbizalomtól. 
Leginkább tucatcsapatként vártuk a szezont, s a fiúk legtöbbször így is szerepeltek. 
Most minden megváltozott körülöttünk. Az egy éve átadott új stadionban új, az utóbbi évek legerősebb Vasasa készül a rajtra. S mindenki úgy ír, vagy beszél rólunk, mint elsőszámú bajnokesélyesről. 
Hosszú út vezetett idáig, rengeteg energiával, még több pénzzel és kellő elszántsággal.
A Vasas mi vagyunk. És ezt mondhatta volna magáról Jámbor János is, akinek rengeteget köszönhetünk, és ezt mondhatná most Nagy Miklós is. De rájuk ez nem jellemző. Inkább a cselekedeteik, a döntéseik bizonyítják, mit jelentett és jelent számukra ez a klub.
Olyan kerettel vágunk neki az előttünk álló szezonnak, amiről talán nem is álmodhattunk. Vasárnap a Kazincbarcika ellen kezdünk, és ha nincs az az átkozott járvány, ha nincs az a döntés, hogy idő előtt lefújják a szezont, talán most a Honvéddal, vagy az Újpesttel játszanánk.
De ez van, most ezt kell megoldani, minden idők legerősebb másodosztályú bajnokságát kell megnyerni. Mert ez a cél, ilyen háttérrel, ilyen játékosállománnyal nem is lehet más.
A Vasas mi vagyunk.
És Balajti Ádám, Szatmári Lóránd, Birtalan Botond, Köböl Krisztián is a Vasas.
Mi és Ők ugyanazt akarjuk. 
Visszajutni oda, ahonnan a mélybe zuhantunk. Ehhez kell a türelem, a szurkolói segítség, a kiabálás a lelátóról, a fanatizmus. 
Faragó Tonó pedig csak mondja bátran, hogy a Vasas Én vagyok.
S mi büszkék vagyunk rá, s pontosan tudjuk, hová tartozunk.
Különösen akkor, amikor "Bala be…"