A mennyei csapat kapitánya hazahívta a nemzet bombázóját

60 éves korában elhunyt Várady Béla.

Illovszky Rudi bácsi a mennyei Vasas labdarúgócsapatának kapitánya hazahívta Várady Bélát, mert hiányzott neki. Hiányzott vagánysága, senkivel össze nem hasonlítható lövő ereje, gyorsasága és azok az izmos combok, amiktől rettegtek az ellenfél játékosai, ha szabadrúgáskor be kellett állni vele szemben a sorfalba.

E sorok írója abban a szerencsés helyzetben volt, hogy 1971-től a Várady Béla Vasasba kerülésének kezdetétől 1978-ig (juniorból történő kiöregedéséig), kezdetben a hazai mérkőzéseken labdaszedőként testközelben láthatta ezt az isteni tehetséggel, adottságokkal megáldott őserővel rendelkező labdarúgót.

Később annak is szemtanúja lehettem, amint mindenki Béluskája az edzés után Mészáros Bubuval, a legendás hálóőrrel még 2-3 órán keresztül szabadrúgásokat és büntetőket gyakorolt. Bizony ezt a szokást nem Beckham kezdte el, hanem már magyar elődei is folytatták, akik a focit mesteri szinten is művelő olyan edző óriásoktól tanulhatták, mint például Illovszky Rudolf vagy Baróti Lajos.

A rajongó közönség ebből csak azt látta, hogy a bajnoki mérkőzéseken Béla 4 méterről neki fut a szabadrúgás elvégzéséhez majd a labda, mintha ágyúból lőtték volna ki, süvít a kapu felé, és szerencsésnek mondhatta magát az a játékos, akit nem talált el. Bizony nem egy ellenfél játékosát kellett percekig ápolni, vagy le is cserélni, akit megtalált egy Várady bomba.

Ha ki kellene emelnem egyetlen gólját, a 188 közül melyet bajnoki és válogatott meccseken lőtt, akkor a Népstadionban a 70-es évek vége körül egy kettős rangadóbeli találatát említeném, ha jól emlékszem az Újpest ellen. Az ellenfél kapusa a 16-os előterében álldogált, Béla a felezővonal baloldalán megkapta a labdát, lépett egyet felnézett, látta, hogy a hálóőr távol van kapujától, majd abban pillanatban döntött is, és laposan elemi erővel megküldte a labdát. Az ellenfél kapusa kétségbeesetten rohant vissza kapuja felé, de a fű felett-között suhanó labda a jobb kapufa mellett utat talált a hálóig. A legendárium szerint, azt mondták a stadion gyepmesterei, hogy e Várady Béla bomba után kiégett a gyep, és abban a vonalban újra kellett cserélni.

Ám gyönyörű, felejthetetlen pályafutásának voltak árnyoldalai is. Olykor a balszerencse utolérte. Az 1972-es müncheni olimpiára címvédőként érkező válogatottunk esélyes volt a végső győzelemre, sőt a magyar és nemzetközi közvélemény már képzeletben nekünk ítélte oda az aranyat. A 19 éves Várady Béla tagja volt a válogatottnak ám a döntőben az akkor még kevés jelentős nemzetközi eredményt elérő Lengyel válogatott legyőzte csapatunkat, így megfosztva Béluskát az olimpiai bajnoki címtől. Az más kérdés, hogy ez a Lengyel válogatott két év múlva ugyanott a Világbajnokságon bronzérmes lett, és manapság csak álmodhatunk olimpiai részvételről (utoljára 1996-ban Atlantában volt Magyar válogatott olimpiai résztvevő.)

Aztán elérkezett az 1976-77-es bajnoki idény – ami az eddigi utolsó bajnoki címünk miatt oly kedves nekünk Vasas szurkolóknak – amikor is 36 találatával hazai gólkirály lett és az aranycipő legfőbb várományosa. Ám egy román labdarúgó Dudu Georgescu 47 góljával megelőzte, bár némileg szokatlan módon, mert az utolsó 2-3 fordulóban „rúgattak vele” több mint egy tucatnyi gólt.

Aztán elkövetkezett 1978-as argentínai világbajnokság, melynek selejtezőiben oroszlánrészt vállalt a csapat győzelmeiben, ám a VB előtt pár hónappal megsérült, így bár elutazott a csapattal, de egyetlen egyszer sem léphetett pályára.
És idesorolhatjuk a sors kegyetlen fintoraként, hogy azok a félelmetes lábak erei az utóbbi évtizedekben már nem működtek tökéletesen, és trombózis veszélyessé váltak, ami miatt Béluska már nagyon nehezen tudott járni.

De szíve rendre kihozta imádott pályájára. És ha ezentúl, bármikor az Illovszky stadion eredményjelzőjétől balra eső sétányra téved a szemünk, most már örökre ott fogjuk látni, amint egykori játszótársával, Komjáti Bandival nézik és keseregnek az utódok játékán. Amikor a hányatott sorsú Vasas drukkerek meglátták sosem maradt el a legendás rigmus: „"Béla, Béla, Béluska, úgy lő mint a géppuska." És olyankor rendre legördült egy-egy örömkönnycsepp Várady Béla mosolygós arcán.

A Vasas Örökös Bajnoka (2011), a Putnok VSE Sportközpontját (ahol 17 éves koráig nevelkedett) 2012. augusztus 25-én róla nevezték el Várady Béla Sportközpontnak.

Drága Rudi bácsi! Nem tudtál volna várni még 1-2 évet a mennyei hazahívással? Jó-jó megértjük, hogy hiányzott neked Béluska a csapatból! De arra nem gondoltál nekünk itt maradottaknak mennyire hiányzik majd? Isten adjon neked örök életet Béluska! A halhatatlanság ajándékát ugyanis már elnyerted: mert amíg él a Földön Vasas szurkoló addig rólad mindig meg fognak emlékezni. Sosem felejtünk! És köszönjük, hogy voltál, vagy nekünk!

rezrez